Kicsi volt és narancssárga,
Egy nap kiraktam az állványra.
A kalitkába még friss vizet is tettem,
Majd meggondolatlanul fürödni mentem.
Hangja vékony volt, élesen csipogó,
Néha idegesítően sípoló.
De sosem ártott se légynek, se szúnyognak.
Mégis voltak, kik rá prédaként gondoltak.
Nem először volt kint a kertben,
De utoljára az életben.
Be nem szűrődött se zaj, se síró hangocska,
Mikor kiértem, szájában vitte a macska.
Szemébe büszkeség s az élet iránti közöny.
Tudom, nem az éhség vitte rá, hanem az ösztön.
Kicsi volt és narancssárga,
Szegény, árva kanári madárka.
Reggelente sipítva ébresztett,
S addig bizony nem maradt veszteg,
Míg a reggelit meg nem kapta,
S a magokat elropogtatta.
Nem énekelt csak csipogott, csak csipogott.
S egy nyári délelőtt rettegve távozott.
2001. június 25.
