Kategória: Pillanatnyi

8 óra 10. Kicsi végre elaludt. 1 gyerek pipa.

Még pár perc, mire lemerészkedem az ágyról mellőle. Addig lepereg a nap, cikáznak a gondolataim. Mit szeretnék? Mit akarok? Mit kell csinálnom MÉG? És újra, és újra, amíg vánszorognak a percek …

Aztán kényszerítem magam, hogy lenyugodjak. Az sose vezet semmi jóra, ha mindent akarok csinálni egyszerre. Mert végül úgy megyek ki a szobából, hogy mormolászom, amit fel kell írnom, hogy ne felejtsem el. Mint most is: fürdés, rajzolás, holnap kivitelező…ú, de fáj a derekam, Apa megmasszírozhatná ….

Mikor végre kijövök megkeresem a telefonomat, hogy felírjak még néhány dolgot.

Oh!!! 25 olvasatlan chat üzenet az egyik haveri csoportban. Ők a gimis osztálytársaim. Mostanában gyakrabban futunk össze. Jók ezek az események. Kicsit nosztalgikusak, de már családunk van. Mindannyiunknak szinte. És kezdjük új tartalommal megtölteni a találkozókat. Épp egy újabbat próbálnak összeszervezni.

Átfutom a szöveget, megnézem az időpontot, válaszolgatok. Belemerülök.

Jön Nagy. Most mostak fogat Apával. Kiszednek a messengerből. Jobb is, mert már nem is tudom, mit akartam felírni. De nem tettem. Mint, ahogy sokszor máskor is, így felejtem el.

Aha. És már azt is elfelejtettem, hogy fürdeni akartam menni. Pedig jobb, ha sietek. Kicsi mostanában fél órával elalvás után fel szokott sírni, és vissza kell altatni.

Ma Nagy ovi után irtó cuki volt. Kedves, kiegyensúlyozott, eszes. Szóval egyszerűen imádnivaló.

Most is odajön és kéri, hogy én is menjek vele az altatáshoz. Mondom, hogy még fürdenem kell.

Majd a legtermészetesebb módon elkezdi rágni a körmömet.

A sajátját imádja rágni.  Csak.  Mert jól esik neki.  Nem frusztrációból. Egyszerűen csak szereti.

Elhúzom a kezem. Mondom neki, hogy azért az enyémet ne rágja le. Erre elkezd könyörögni: “De! Légyszi! Anya! Hadd rágjam le!!!”

Röhögünk :D. Bár ő komolyan gondolja. Mint a múltkor. Cicizni akart ő is, mint a húga.

Na mindegy… végülis visszarántottak a jelenbe, hogy elmenjek fürdeni.

Gyorsan átvergődöm magam az esti kötelező frázison, majd magamhoz veszek egy kis rágcsát, innivalót. Összeszedtem a rajzoláshoz szükséges dolgokat. Korábban a pszihológiai könyvet már a dolgozószobába készítettem. Majd a laptopomat is beviszem.

Aztán ott ülök. Csak én, és a dolgaim. És azon gondolkodom – mivel eltelt az a bizonyos fél óra és Kicsi nem sírt fel – melyik hobbimhoz fogjak…

…mihez lenne most leginkább kedvem? Vagy nézhetnék egy filmet is. Vagy menjek aludni míg tudok. Dilemmák.

Közben látom a chat-ben újabb egyeztetés zajlott. Eszembe jutott, hogy húgom is küldött egy linket az új Kisasszonyokról. Átfutottam ezeket is.

Tehát megint csináltam ezt, azt…végül mindent félretéve kiírtam magam…

..hopp, Apa még ébren, talán megmasszírozza a derekam 😀

Hm. Mi ez? Nem ismerem.

A youtube-on “Ed Sheeran, Justin Bieber – I don’t care”, ezt dobta a “Maroon 5 – Girls like you” után. Pedig van mit dobáljon, amit szoktam hallgatni.

Na ezt mindjárt lekeverem.

Így ni. Jöhet egy kis Alvaro, csak úgy megszokásból. Sofia.

Már mindkét gyerekem reflexből ugrál rá. 😀

Kicsi a hátamon, már bealudt. Mindjárt leveszem a délutáni alváshoz… pár perc és itt vagyok.

…megérkeztem. Egy ismételten eltolt “tökleves” kíséretében.

Esküszöm, ez nekem sose fog sikerülni. Pedig ahogy anyám lediktálta marha egyszerű. De az enyém vagy ….

na neee…nem kelhetsz fel. Kicsi a babamonitort megtámadta hatalmas lelkesedéssel. 🙁

Pff. ez újabb egy óra matrica üzemmód. Reszeltek a nyugis ebédnek, az írásnak és az alvásnak :(((

Már nem mintha nagy kedvem lenne ezt a sós, tök ízű löttyöt megenni, de ma nincs más. Ezt főztem, megeszem. Hú, de rohadtul elsóztam és még oda is égettem. Ígérem egyszer szánok már rá egy nyugodt órát és megcsinálom, utánaolvasással rendesen.

Szeretem a tökfőzeléket, jó sűrűn, kapor nélkül, de azzal főzve. Micsoda csalódás ez itt. Megint.

Úgy tűnik a gyerek jól elbabrál magában. Hagyom még egy kicsit.

Hogy lehet ez ilyen híg. Égett fazék íze van. 

Na jó, máskor játszom inkább hőst. Jó lesz ma is a szendvics.

Mehet a WC-be. Úgyis zenél már a gyermek, hogy menjek.

Hohoho… újult erővel visszatértem. Tök a wc-ben, akár csak a telirakott mosipelus kakifogója, sok sűrű szmötyivel. Hát ezért kelt fel a szentem. Éljen a hozzátáplálás és a betegség után Biogaia-val rendberakott bélflóra, ma ez volt az első. Az elmúlt napokban napi 5 szeretetcsomag várt. El is fogytak a mosipelusok rendesen. Pedig tényleg még kedvem és energiám is volt mosizni, de elfogytak. Kicsi legnagyobb örömére. Jobban kedveli az eldobóst. Pedig most izzadozna benne rendesen. 

Míg cicin szerencsésen visszaaludt – és most a nagy ágyban szendereg – beugrott, hogy van még egy kis tegnap esti pizza maradék. Az jó lesz ebédre. Felmelegítve még ehető.

Útközben kiszedtem a sípoló – igen már megint – szárítóból a ruhákat és ami útbaesett, már a helyen is van. Jessz. De ahogy látom még egy Kék Duna keringőt le kéne táncolnom, hogy a szárítóba nem tehető kiteregetődjön, a Kicsié és a Nagyé is a helyére kerüljön. A téli, illetve átmeneti, amiket a fogasokról lekapkodtam szintén célba érjen. Nem beszélve a Kicsi számára kölcsön kapott, “de még nem méret, de nemsokára az lesz, csak fotózni kéne, hogy tudjam, mit kell majd visszaadni” zacskónyi ruháról. 

Néha olyan, mintha egy H&M-ben dolgoznék, ahol még az akasztóra se tudják feltenni a felpróbált, de nem megvásárolt ruhát az emberek én meg szedegethetem a bolt különböző területein. Aztán eszembe jut, hogy párhuzamos műszakot vállaltam a Mosodában, így ebéd és pisiszünetben próbálom pótólni az ottani melót. Végül a napot befejezem a Hádában, ahol a second hand ruhákat próbálom a megfelelő osztályra szortírozni. 

Kicsi alszik, done.

Mosipelus eltakarítva, done.

Ebéd elfogyasztva, done.

Felgyülemlett izé kiírva, done.

Mosógépnek még 1 óra. Na vajon nekem is belefér egy kis alvás? Gyerekek ruhájának elrakása még útba esik. A többi várhat….ja és kellő mennyiségű folyadék elfogyasztva. Nagyon fontos. Tegnap elfelejtettem. Fél délután gyötört a fejfájás.

 

 

Nem bírok visszaaludni. Annyira jár az agyam, és szüntelen gyötör a lelkiismeret. Tudom, hogy bele fog még telni néhány napba, mire megemésztem.

Nagy egy roppant eleven, ragaszkodó, folyamatos figyelmet igénylő kisfiú. Okos, nagyon okos. Túlságosan is. Már már ijesztő, ahogy szívja magába az információt. Apát ez még mindig büszkeséggel tölti el. Én félek, egyre jobban. Kimeríthetetlen a tudásszomja és közben több területen nem akar fejlődni. Mint a biciklizés. Türelem és a finom motoros készsége is hagy némi kivetnivalót, ezen kívül szerintem a gyorsasága miatt nagyon sokszor esik, tehát a koordinációjával is vannak néha gondok. Látom, hogy a rajzoláshoz mennyire türelmetlen. Mellette nem képes megérteni mások igényeit.

4 éves és nem csak számolni tud minimum 60-ig, de a múltkor az összeadásra is magától rájött. Igenis megijeszt. A betűk tanulásáról leállítottam. Nem olyan régen elkezdtem leállítani, amikor a számokkal kapcsolatban kérdez. De, akkor megszerzi az információt máshonnan.

Ha nem adok neki digitális elfoglaltságot, nagyon nehezen veszem rá, hogy kevés ideig ellegyen magában. Az neki nem elég inger.

Elrontottam. És már látom, hogy hol. Van az a mondás, hogy “A törvény nem tudása, nem mentesít.”  Na valahogy ezt érzem magamra nézve.

Ez a cikk meggyőzött, hogy az ő problémája nagy valószínűséggel a kellő mennyiségű mászás kimaradásából adódik. Valamint, hogy előbb ült és kb. a mászással egyidejűleg állt fel:

https://www.szivarvanypeca.hu/mozgasfazisok-kimaradasafelgyorsult-vagy-meglassubbodott-mozgasfejlodes-tanulasi-nehezsegek-36

Ugyebár Kicsi elkezdett kúszni. Mindig, ha jön egy új mozgás, én megnézem, mikor mit csinált ebben a korban Nagy. Mivel elég rendszerető vagyok, rengeteg, dátum szerint jól rendezett digitális anyag őrzi az ő eddigi kis életét. – Az utóbbi időszakkal el vagyok maradva sajna, de ez más lapra tartozik.

Így elkezdtem megnézni kb. mikor jött Nagynál a kúszás. Időben kb ekkora lehetett. Bele is merültem a videók nézegetésébe. Nagy igencsak elégedetlenkedő, állandóan nyikorgó kisbaba volt.

És keresem a mászást…tudom, hogy mászott. De hol van?!

És mikor ült fel? Jönnek a következő videók. Jé itt már állásba húzza magát! Ilyen hamar? 8 hónapos. De még mindig inkább kúszik.

Rendben van ez így?

Guglizom a mozgásfejlődések egymásra épülését. Azzal tisztában voltam, hogy kúszás-mászás-járás egymást kell kövessék. De a felülés és állás a mászást kellett volna kövesse.

Látom is a videókon, amint kúszásból feltornázott ülése milyen instabil. Még hallom is, amint mosolygok, hogy mennyire inog. És tudom is, hogy fel fog borulni.

És a szívem szakad meg. Szeretnék visszamenni és megakadályozni, hogy üljön. Hogy az én édes kisbabám ne szenvedjen abban a helyzetben, amiben még nem kéne lennie. Hogy segítsem a mászás előremozdításában. De erre nincs mód.

Ő azt akart. Mert valamiért azt tudott előbb a mászás helyett. És én nem voltam eléggé képben. Még büszkék is voltunk rá, hogy milyen gyorsan fejlődik. Jó, Kicsit döbbent voltam, hogy még nem kéne itt tartania. De alapvetően büszkék voltunk és elfogadtuk, hogy ő ilyen elégedetlenkedő és rohanós. Pedig csak nem tudott egy másik szintre lépni, ezért kikerülte azt egy időre.

És potyognak a könnyeim… szörnyen érzem maga. Elkeseredetten. Lelkiismeretfurdalásosan. Ahelyett, hogy a rémes alvását próbáltam orvosolni újabb és újabb praktikákkal, ezzel kellett volna foglalkozni. Hogy másszon hamarabb. Hogy abból üljön fel, hogy megerősödjön az izomzata és megfelelő idegkapcsolódások alakuljanak ki.

Eddig meg voltam győződve róla, hogy minden rendben ment nála és vele született habitusról van szó. Még Dévényre is jártunk 5 hónapos korától. Mikor beindult a kúszás úgy igazán, akkor elengedtek. Így később kellett csak visszamenni és addigra már járt.

Keresek tovább egy picurka digitális emléket arról, hogy egyáltalán mászott. Ingerült is vagyok, mikor Apa ki akar szedni a gép elől.

Megtalálom. Térdelő helyzetből egyik lábán támaszkodva próbál felállni, amiből féltérden csúszás lesz és végül ez mászásba megy át.

Képeken sincs.

Nem volt megerősödve törzsének izomzata az üléshez, sem az álláshoz. Mindet instabilan csinálta. Majd kevés mászás után elindult. És nagyon hamar megállíthatatlanul futott.

Emlékszem is még azon a nyáron összefutottunk egy gyógytornásszal a nyaralónknál, aki kérdezte, hogy hamar kezdet járni, mert elég görbécskék a lábai és sokszor felborul.

Szomorú vagyok…

Elrontottam.

Elrontottuk. – de ez itt most részletkérdés.

Amennyire lehet megpróbálom korrigálni. Már előkerestem a régi bölcsi vezetőjétől kapott kontaktot egy Pszichológus és fejlesztőhöz. Nagy nehézségeire ajánlotta egyszer.

Ma Kicsivel vissza kell menjünk a dokihoz ellenőrzésre. Utána felhívom.

Megyek. Hátha még tudok egy kicsit aludni, mindjárt 5.

Bedugott fül, benne Hans Zimmer. Valami TOP10, csak így hirtelen a youtube-ról. Nyugtatom magam, kiírom magam. És próbálom elengedni, hogy minden erőfeszítésem ellenére Nagy valaha is biciklizzen.

Most a Vukot nézi a nappaliban. A tésztára várunk megint, az ebédhez.

…de jó ez a zene. Érzem, amint feloldódom. Ahogy írok, egyre jobban kiegyenesedik a hátam, kienged a mérges feszültség.  És felcsendül Az oroszlánkirály … Szeretem. Egy megható rész megy épp… mindjárt elbőgöm magam. Mennyi érzelem vágtatott át rajtam fél óra leforgása alatt.

Tehát a biciklizés. Valahogy nem megy. Pedig elég sok türelmet, odafigyelést feccölök bele.

Szeretek biciklizni. Nagyon. Ez afféle hobbi, ami újra és újra előjön. Persze a terhesség, a telekkel tarkított, kisgyerekkel összenőtt korszakok sok kihagyást követeltek.

Van, aki futni szeret. Én biciklizni. Felszabadít.

Van egy outi-m és egy monti-m. Mindkettőt másért szeretem, mindkettőt máskor használom, illetve használtam. A monti volt előbb. Én egy amolyan montis típus voltam sokáig. Míg egyszer le nem toltam vele egy fertő tavi bringatúrát. A trekkingesek helybenhagytak bizony. És az outi-s. Na az kb. visszafelé tekert mellettem és biztatott, hogy nincs már sok hátra. Utána jött az outi. Akkor még egy informatikai cégnél dolgoztam a Lágymányosi híd budai hídfőjénél, és a Margit krt.-nál laktam. Eszelős volt azzal munkába járni. Zöldhullámnál 12 perc volt a csúcs, de átlag 15-öt hoztam, leizzadás nélkül. A monti-val ez 20-25 perc volt és rám izzadt a táska.

Monti így parkoló pályára került. Gondolkodtam eladom. De nem tudtam tőle megválni. Hát lekerült a nyaralóba. Akik nálunk jártak, mind szívesen használták. Volt kölcsönbe másoknál is. Jó járgány.

Aztán megszületett Nagy és a biciklis ülés az országútin életveszélyesnek tűnt. Nem mertem használni. Hát újra előkerült a monti. És nagyon jókat bringáztunk. A Nagy, a monti és én.

És alig vártam, hogy egyszer, majd …

…bakker, megint valami megható. Most már sírok.

…egyszer majd Nagy is velem bringázzon. Apa is megígérte, hogy vesz majd egyet, és fogunk együtt bringázni.

Hát ma elővettem az outit. Kevéske karbantartás után el is indultunk. Csak ide a játszótérhez. Nagy és a futóbiciklije. Ami 2 éves kora óta megvan. Hurcibáljuk állandóan, de nagyon nem akarja használni. Fél tőle, instabil neki.

4 és fél, és idén “csak” 3 cipő orrát kismotorozta el. Mert már nagy hozzá.

Külön időt szánok, hogy kezeljem a félelmét. Türelemmel, a félelemről való figyelemeltereléssel a múltkor végre rávettem, hogy a játszón bringázzon.

Most addig jutottunk, hogy darabonként egy hosszú, meredek domboldalon legurult. Aztán egy jóval kisebb emelkedőnél letette. Majd közölte, hogy kösz szépen, de innen vidd te.

Mondtam, hogy azt biztos nem. Nézze meg, hogy megyek fel. Így is történt. És én végre ráülhettem a bringámra. Oh, de jó volt. Mikor utoljára mentem vele, féltem rajta. Mert előtte estem egy elég nagyot egy villamossínes kereszteződésnél és széthorzsoltam az alkarom, de úgy rendesen. NÍgy végül, nem volt jó érzés az utolsó bringázás. De lehet már éreztem, hogy Kicsi is velem van. Még nem volt kimutatható teszttel, de valahogy azt éreztem, nekem most nem kéne bringáznom.

Hát ez volt az utolsó alkalom, hogy bringáztam.

És most úgy vártam. De Nagy nem volt hajlandó ráülni a sajátjára az emelkedőn. Mondtam sebaj, akkor tolja. De nem. Ő elkezdte vonszolni.

Na nem, azt nem. Megmutattam, hogy kell tolni. Toporzékolt, hogy nem úgy. Ő így viszi.

Én: – Így nem, akkor hazamegyünk.

Ő: Jó – hangzott kategorikusan.

El is indultunk visszafelé. Gondoltam , ok majd máskor nekifutunk. Na de várt ránk az a jóval nagyobb és hosszabb emelkedő, amin az előbb legurult.

Én: Itt is fel kel tolnod.

Ő: Nem, így. – mutatta, hogy ő biz felvonszolja.

Megmutattam megint hogyan kell. Erre ő felvette, maga előtt tartva a kormánynál fogva. Hátsó kerék súrolta az aszfaltot.

Én: Ezt így nem. Életveszélyes. Elesel és megint sírni fogsz. – Délelőtt a tranbulinban már szerzett egy horzsolást. Ilyenkor nála mindig világvége van.

Erre ő, rángatózva mutatja: De így. Nem akar biciklizni.

Megmutatom megint, hogy kéne. Egyik kéz egyik kormány, másik a másikra.

Végül megfogja az egyik kormányt egy kézzel. Néz rám dacosan, azzal a “csakazértsem” tekintetével és próbálja egy kézzel tolni, majd a másikkal is ráfog ugyanarra a kormányra. Ebből persze megint vonszolás lesz.

Én magamban “Jaj, csak a qurva dombon kéne feltolni. Kihullik a hajam. Ááá”

Én: Jó, akkor, ha nem vagy hajlandó rendesen vinni, itt hagyjuk, hátha valakinek jobban kell. – és beszúrom egy nagy fa két törzse közé az úton.

Ő: Neee. – szája görbül.

Én: Akkor próbáljuk meg újra. Leveszem a bringát.

Ő végül ráül és inkább felbringázik vele, minthogy kipróbálja, amit mondtam neki a bringatolásról.

pfff….grrr…jó, higgadt maradok. Mert, ha összeveszünk tényleg komolyan,sírósan, egy életre reszeltek a közös biciklizésnek.

Azért még megkérdezem, hogyha nagyobb lesz, nem szeretne majd velem együtt biciklizni.

Érkezik a szomorkodó, számomra fájó, elutasító válasz : NEM.

Bemegyünk, Apa legnagyobb meglepetésére, hisz még csak most mentünk el.

Én: Nem jutottunk el a játszótérig. Majd máskor.

Nagy: Anya elmeséled?

Én: Mit?

Ő: Hogy mi történt.

(…hopsz, lejárt a Top10. Ez de hosszúra sikeredett.)

Én: Nem.

Ő: De meséld el.

Én: Nem. Mit meséljek rajta.(Imádja, ha elmeséljük, mit csinált, milyen volt. Ha még hazaérve is róla van szó).

Ő: Hát, hogy hisztiztem.

ÉN nem meséltem semmit. Ő elment Apával legózni én meg elkészítettem az ebédet.

Majd mikor visszajött megkérdezte: Anya dühös vagy még?

Én csak nevettem és azt mondtam nem. Mert már tényleg nem voltam. Csak csalódott. De már az se vagyok. Majd legközelebb.

Mire végzek, ők már megették az ebédet és lassan aludni megy.

Itt pedig a végig hallgatott TOP10.

 

 

Kicsi jóllakottan szuszog a cicin.
A csukott ajtón át hallom, hogy Nagy Apával kártyázik. Azaz csak Nagyot hallom. Lelkes, okoskodik. Köhög. Meg mindig, ő is. Éjjel is kellett neki köhögés csillapító.

A hálóban fekszem Kicsivel, az ablak nyitva. Csipognak a madarak, kellemesen hűvös van, még így 8:30-kor.

Ma jól indult a nap. Ilyenkor jól is szokott folytatódni.

Hallom Nagy nyert. “Igen győztem!” – visszhangzik a nappaliban.

Szóval jól indult a nap. Sőt azt leszámítva, hogy Nagyhoz Apának át kellett mennie, mert köhögött, az éjszaka is jó volt. Kicsi csak 2x ébredt, evett, kicsit köhögött, vergődött, végül visszaaludt. Nem kellett éjjel orrot szívni, inhalálni, 1 órát fent lenni, majd ringatni, sétálni, hogy visszaaludjon. Végül pedig nem kellett várni nekem is az álmot. Minőségi alvás este 11-től 6:10-ig, 2 rövid fent léttel. El se hiszem.
Aztán Kicsi nagyon rendesen hagyott a magam ütemében ébredezni. Elég volt csak mellette feküdni, néha rámosolyogni.

Olyan friss voltam, hogy egyből mehetett rá a mosipelus. Ahhoz se voltam fáradt. Mostanában alig adtam rá, lustaságból, mert az eldobós kényelmesebb.
A mosást is bekészítettük Kicsivel, mire Nagy közepes hangerővel, még álmosan pislogva, szemdörgölve megérkezett :
– Jóóó reggelt? Szijjasztok.

Aztán irtó cuki módon a nappali szőnyegen hagyta, hogy kivételesen Kicsi taperolja őt. Ez szinte mindig fordítva van. Hevesen lerohanja, mindjárt a szájába nyúl, mi több szájon csókolja. Mivel 2 napja elkezdett kúszni Kicsi, labdákat tett elé Nagy, hogy azzal motiválja. Szigorúan éppen kartávolságon kívülre…

Jaj, kicsi felköhög. Ne kelj még fel, légyszi!
Megnyugszik. A háttérben ébredezik a környék. Emberi hangok, fűnyíró valahol távol , kocsiajtó csapódik. Írok tovább. Fiúk játszanak.

Szóval jól elvoltak. Addig főztem magamnak zabkását. Amolyan saját receptet. chiamaggal, lenmaggal, kétféle zabbal, édesítővel, vaníliaporral, aszalt gyümivel, csipet sóval. Egészségesen. Az eszemet nem tudom, mikor volt erre időm.

Apa addig visszafeküdt aludni. Naggyal töltötte a fél éjszakát. Ott sose túl kényelmes. Így elgémberedve kelt.

Miután nem volt több kihívás abban, hogy a labdákat Kicsi elé helyezze, elment szerepjátszani az autóival.

Nagyon aranyos volt. Minden autónak kitalált nevet, mindnek külön hangja volt, mikor egyetértettek valamiben …

Bakker, mi ez? Egy motoros fűrész, igen közelről. Ablak becsuk, mielőtt a kisasszony felébredne.
A fiúk is átjöttek a nappaliból a gyerekszobába. Apa próbálja csitítani Nagyot. Jó volna már, ha megtanulna nem kiabálni, mikor valaki alszik.

.. Francba, eltüsszentettem magam. Felkeltettem. Francba, francba.

Ringatom . Nem tudom visszaaltatni.

Ügyes vagyok, meg véletlen se önmagam ellensége. Mondjuk nem kialvatlan. 40 perc alvás.

Mosolyog, na megyek megeszem.

Mindjárt kész az ebéd. Már csak a tészta hiányzik. Milánói spagetti lesz. Azt mindenki szereti. Még Nagy is.

Felforrt a víz, még kb. 8 perc a tésztának. Apa Kicsit altatja. Könnyű dolga van. Tisztába tettem, kiszívtam az orrát, evett és kellőképpen álmos volt. Nyugodtan mentek a szobájába,

Szóval Spagetti lesz, de egyedül eszek. Apa nem éhes, 11-kor reggelizett.

Nagy meg…hát ő nem akart hazajönni. Pedig az ő kedvéért csináltam spagettit. Még csak 4, de szívesebben maradt még Mamáéknál, minthogy elment volna egy izgalmas délutáni programra imádott barátjával M-mel. Amit így is le kellett mondanom az én részemről, mivel Kicsi még beteg. De végül családostul lemondtam. Kár.

Na itt van Apa. Sima ügy volt. Intettem is neki, hogy én még írok, hagyjon. Hát ledőlt olvasni a kanapéra.

Szóval visszatérve Nagyra. Fura érzés. Pedig ezt akartuk. Hogy szeressen ott lenni. De olyan sokáig volt anyás, alig tudtam egy kis időre is másra hagyni. Aztán mikor megszületett Kicsi, Apás lett. Ha összevesztünk Apát akarta. Rossz volt, de megértettem. Aztán megtanultam kezelni is. Így fél év elteltével is nehéz. Bár most már oda-vissza csinálja. Ha Apával éri valami sérelem, engem hív és fordítva.

Csipog a főzőlap. Kész a tészta. Apát küldöm.

Kérdi: Mit nézzen rajta és hogyan?

Mondom: Hogy kész van e.

Ő: Azt hogy kell? – pedig nem először csinálja.

Én: Vegyél ki egy tésztát, fújd meg és kóstold meg.

Ő: Hogy hívják, amikor kicsit kemény.

Én: Ja az olasz kifejezés. Al dante? Andante?

Ő: Azt hittem az a bőrbútor.

Mosolygunk mindketten. Gyorsan guglizom.

Én: Al dente, amikor a tészta fogkemény.

Na most már ezt is tudjuk. Egy ideig nem felejtjük el, megint.

Szóval Nagy nem jött haza ebédre. Pedig készültem, vártam. Van neki gyümölcs is: eper, meg áfonya. Már napokat tud már máshol tölteni, sőt a nyáron 6 napot lesz Mamáéknál. És szívesen megy. Úgy akartuk, akartam. Az eszemmel. Néha a szívemmel is. De most mégis szeretném, ha itt lenne. Együtt ebédelnénk hármasban. Kicsi békésen aludna a szobájában és csak mi lennénk. Aztán együtt tölthetnénk a délutánt, szabadon kötetlenül. Négyen, csak mi.

Olyan ritkán van erre lehetőség. Hétköznap Apa dolgozik, Nagy oviba jár. Kötött a nap. Kicsinek is ehhez kell alkalmazkodnia. Hétvégén ha nincs program, olyan szabadok vagyunk. Csak mi, négyen. Ezt szeretem.

Minő ambivalencia, amikor itt van néha annyira sok tud lenni, ha nem foglalkozunk vele. Oda kell figyelni, hogy egyensúlyban maradjon. És ez elég melós. Nincs egy csepp nyugtunk se tőle. Csak ha tv-t néz, vagy tabletezik. Ezt meg nem szeretjük sokat alkalmazni, különben nem lehet kiszedni belőle. Ha itthon van erősebben kell tartanunk a napirendet, különben kezelhetetlen lesz. Még ritkán figyel a saját igényeire. Mikor álmos, mikor éhes, mikor szomjas, mikor kell WC-re mennie. Ez utóbbira is csak akkor jön rá, amikor már nagyon kell.

Szóval jó így nyugiban is, meg nem is.

Egyébként feltűnt, hogy nagyon sok felnőtt se veszi észre saját magán, hogy álmos, éhes vagy kialvatlan. Én is így voltam vele sokáig.

Megyek, mert kihűl az az ebéd.

Negyed 9. Kicsi elaludt. Cicin, mint mostanában rendszeresen. Hosszú nap volt, nagyon vegyes.

Csend van, nyugi. Apa LAN party-n, Nagy a Mamáéknál alszik. Egész nap velük volt. Mi kettesben, vagy inkább kb. összenőve.

Csend van, nyugi. Csak én és a lakás. A szárítógépbe nem tehető vizes ruhák várják a teregetést, a gyerek szórakoztatására, általam a lakás különböző pontjain szétszórt játékok az elpakolást, és a mosatlan a mosogatógépbe kerülést. Ez utóbbit az imént konstatáltam, hogy be se fog férni. Sebaj, legalább az ebéd is rólam szólt, még ha sok is lett a mosatlan. Ma legalább nem rendelős kaja volt, mi több nem maradt ki, mert a rendelésre se marad időm néha.

A szárító is sípol. Megint sípol valami, amit meg kéne csinálni, el kéne tenni, ki kéne venni.

Pff…most várhat…ez az “énidőm”, készítettem egy finom vacsit, végre leültem a gép elé és megválok egy csomó gondolattól. Kiadom a feszkót.

Szepara van. Ám most nem az a nyöszörgős. Nem. Kérem szépen, itt komoly sírás van, ha látótávolságon kívülre kerülök. Még a mosis pelust is levettem róla, hátha azért nyíg, mert túl szoros, vagy kényelmetlen az új kakifogó. De nem. Csak egyszerűen én kellek neki. 0-24-ben. Az én figyelmem.

Szerencsére aludt vagy 3x, amiből 2x én is jobbnak láttam ezt az opciót választani. Így hát rohan a lakás, de cserébe nyugodtabb vagyok. A többi időben kb. játszottam vele, pelenkáztam, inhaláltam, orrot szívtam. Még az ebédet is úgy készítettem, hogy a hátamon volt. Csak úgy, mint a mosás berakását. Mire kész lett a kaja, ő elaludt. Így nyertem egy nyugodt ebédet is.

Ha itthon van a Nagy, leköti a Kicsit, ahogy jön, megy, beszél, sertepertél, minket agyusztál. Nem jött ki ennyire ez az anyacentrikusság.

Jó, oké, beteg is, a foga is jön és összességében egész nyugodt napunk volt. Ne akarjak már olyan sokat.

Még TV-t is kapcsoltam, hátha a háttérzaj segít. Pedig szinte sose teszem, ha nincs itthon Apa és Nagy. A gyerekcsatornákon kívül nem is tudom, hol van érdemi műsor. Mire a csatornaválasztásig jutottam, végighallgathattam kétszer is, hogy a románok szétverték az úzvölgyi katonatemető kapuját. Mindig rá kell jöjjek, kár bekapcsolni a híreket. Csak felidegesít. Barmok.

De jött egy kis nosztalgia, ezt még Kicsivel játék közben is tudtam nézni. A kőszívű ember fiai. Nagy kedvenc nekem. Imádom. Újra és újra. Elemzem újra és újra. Próbálom megérteni a kort, a helyzetet, a Baradlay családot, a színészeket, a hazaszeretetet, Anyai manipulációt, Férfiúi vak szerelmet. Minden életszakaszomban más szereplővel azonosulok. A női karakterekkel sokáig nem tudtam. Most is inkább úgy érzem Richárd lennék, ha választanom kéne. Annak ellenére, hogy ma már 2 gyerekes anyaként Plankenhorstnét és Baradlaynét is totál megértettem döntéseikért.

És elképzelem azokat a szálakat, amik nincsenek a filmben, lehet a műben sem. Alfonsine, hogy tudott egy terhességet elrejteni? Érdekes lehetett ez a világ, Vajon mennyire adja át egy ilyen film? Már nagyon rég olvastam és a filmet előbb láttam, minthogy  a könyvet kötelezőként olvasni kellett. Így az én világképem, már eköré épült. Mamám szerette a régi filmeket, főleg a Várkonyikat.

El kéne olvasni, újra. Hm. Anyunál még biztos meg van. Meg is kérdem.

…csak előbb kiteregetek, bepakolom a mosatlant és kiveszem a ruhákat a szárítóból.

Ja és elmegyek fürdeni. Áááá. majd megkérdem holnap.

Na helló jelen, jövök.

 

Mosódió, mosóparfüm, nedves WC papír… vajon kell még valami? Kattog az agyam, pedig vissza kéne menni, de ezt elindítom. Igen, megint a fürdőben.

Odakint Apa inhalál Kicsinek.

Vajon mikor nyit az Aldi? 7 körül. Akkorra kéne menni, hogy ne legyen tömeg. Megetetem Kicsit és elosonok. Egy kis lopott idő. Nekem. Most 4:40.

De a Sparban jobb az árú. Hm. Ebédre is kell valami. Fránya Pünkösd, ma kell bevásárolnom, utána nincs bolt 2 napig.

Bedobom az ágyneműt, ha most nem teszem be, sose jár le.

Fogmosás. Huh, de jól esik. Este bealudtam, betakaratlanul. Mint egy kutya, csak úgy ledőlve oldalra , mikor visszaaltattam Kicsit. Aztán meg a fél 12-es ébredésnél az orrszívás-inhalálás-altatás kombó után bedobtam egy torokfájós cukorkát – naná, hogy lassan én is lebetegszem. A cukorka vége még a számban volt, mikor fél 4-kor ébredt újra Kicsi. 3 órát aludt egyhuzamban. Ez nagyon jó. Végre az orra is szívható, nem megy minden a hörgőire. Csak sokáig tart. Végig sírja. Már rezignáltan csak végrehajtom, legyünk túl rajta. Emlékszem még az elsőkre mikor kicsi volt, hogy sajnáltam. Miért nincs más megoldás?!

Úgy hallom Apának nem megy a visszaaltatás. Kicsi énekel. Mindjárt megyek, átveszem.

Ez a nap is elkezdődik.

Kell még hajlakk is. Nagynak szandál. Áh, legyen inkább az Aldi.

Kijövök.

Hol vannak? Csend van.

Kicsi és Apa már az ágyban szuszognak. Lám mégis sikerül.

Kicsi álmában nyöszörög, de alszik. Köhög, de legalább már felszakadt. Már nem aggódom…annyira, csak kicsit.

Alszom én is. 4:58

… vagy mégse. Bakker. A melltartó betét. Pedig ezért mentem ki. Még miután Apának átadtam. Aztán persze elment pisilni, így én pelenkáztam át Kicsit, végül orrszivóztam is. Mondván nekem jobban megy. Nem csoda, hogy kiment a fejemből, így félkómásan. És ahelyett, hogy akkor visszaaludtam volna megint megcsináltam 100 dolgot… na joccakat.

… 5:35 jaj, hogy mennyire fel akartam kelni(irónia), megint.

Orrspray – orrszívás megint… aztán cici és most már aludjunk, de tényleg.