A kertből jön be.
Integet. Mosolyogva “Hello”-val köszön.
Majd beszél a macskákhoz:
“Mighty katona jelentkezz!”
És énekelgeti:
“Hívjátok Misty-t a tűzoltót!”
Bohóckodik. Vicces. Jó ránézni. Kicsattan az örömtől.
“Csak enni, innivalóért jöttem!” – A kertben felvertünk 3 napja egy kis sátrat, abban játszanak Kicsivel és Apával.
Most Apa tartja a frontot. Én nem bírtam felkelni a Kicsivel való délutáni alvásból.
Adok Nagynak 2 gyümölcspürét, puffi kukoricát és narancslevet 2 kulacsba. Össze ne vesszenek.
Együttműködő, hozza a hátizsákját.
Énekelve megy vissza. Nem veszít fókuszt.
El se hiszem..
Most akartam leírni, milyen reménytelenül fáradt vagyok. Mennyire nem így képzeltem annak idején a gyereknevelést. Micsoda kételyek tombolnak bennem.
Erre idejön, a maga bájával és cukiságával. Elvarázsol ismét és darabjaira hullik, az iménti kiábrándultságból és fásultságból gyűlt viharfelhő a fejemben.
De igazából ez a legnehezebb ebben a “szülői lét”-ben. Ezek a változások.
…
10 perc se telt el és bejönnek.
Vége is ennek az idilli, boldog képnek, ami elűzte a gondterheltséget.
Apa kéri ne nyúzza a macskákat. Főleg a beteg cicust.
De nem hallgat rá.
Apa felemeli a hangját. Nagy-nehezen reagál rá.
Kicsi visít. A csuda tudja miért.
Nagy leül egy apró, kölcsönbe kapott játékgéppel arcade játékokat játszani.
De csak dühöng rajta:
– “Ez csalás!!!”
Kicsi közben ölelgetni szeretné a cicákat. Ez persze hangos nyávogás, fújás közepette történik.
Apa kihámozza a kezei közül Misty-t.
Nagy annyira dühöng, hogy Apa kénytelen ott is közbelépni. Mellé ül és higgadtan megmutatja neki, hogy kéne játszani.
Már emlékszem…hogyan is akartam kezdeni a sorokat, mikor ideültem.
A hullámvasút.
Nem szeretem. Sőt igazából a hintát sem. Az egész vidámparkból a dodgem-et kedveltem, meg néhány jelentéktelenebb helyet. Azt is inkább csak hogy legyen még valami, amit meg tudjak említeni. Hiszen minden gyerek imádja a vidámparkot. Na én nem.
Én nem szeretem az adrenalinfröccsöt, amit felhoznak eme “szuper” szórakozás mellett, mint élvezeti érték. Nem értem, mit lehet ebben szeretni. De sok minden mással is így vagyok. Nem vagyunk egyformák.
A gyereknevelés sokszor ugyanilyen.
Inger gazdag, változékony…és mérhetetlenül kiszámíthatatlan. És közben állandóan kapaszkodni próbálok, átvenni a kontrollt, ha kis időre is. Elkeseredem, mikor elvesztettem. De azt gyorsan magam mögött kell hagyjam, hogy a következő kanyarba be tudjak dőlni, különben elhányom magam.
Amíg felfelé megyünk, nyugi van, minden simán megy. Aztán felérünk a tetejére és elszabadul a pokol.
Vááááá….
5 év. Melyről a szemem alatti táskák, ráncok, rám rakódott 10+ kilók tanúskodnak kívülről.
Belülről a rapszodikus lelkiállapot. Az álmatlanság okozta kimerültség és az ebből táplálkozó bizonytalanság. Jó vagyok e? Elég vagyok e? Jól csináltam e? Elég jól? Nem voltam túl lágy? Túl kemény?
Ezekkel az érzésekkel meg kellett küzdeni, ahogy gyerekből kamasz, kamaszból felnőtt lettem. Mindig meg voltak a kétségek. De ilyen erősen, mint amikor életek függnek tőlem! Sosem.
Biztos vagyok benne, hogy van, akinek ez jóval könnyebben megy. Sőt, tudom, hogy vannak.
Aki jóval stabilabb, magabiztosabb, lazább. Aki a párjával ebben jobban passzol. Konzekvensebbek és egyetértenek. Vagy könnyebben meg tudják beszélni a dolgaikat és be is tartják azokat.
Nálunk ez iszonyat nehéz. Más családképet hoztunk.
Minket, a 2 tesómmal egy erős anya nevelt fel. A nagyszüleink segítségével, de többé-kevésbé egyedül.
Párom egy klasszikus családmodellben nőtt fel, ahol a szülőknek többnyire szerepeik voltak, de ott is igen erősen dominált anyukája az utolsó évtizedben.
Szokás mondani, hogy az ember lánya/fia olyan társat választ, mint amilyen az ellentétes nemű szülője.
Ez valahogy nálunk is sikerült. Párom egy talpraesett, “bármit megoldok” típusú nőt választott magának. Mint amilyen az anyukája is volt.
Nekem erről nem igazán lehetett kialakult képem. Voltak minták, de inkább egy káosz volt. Szerencsére próbálhattam ilyen, olyan párkapcsolatot is.
Egy biztos. Én az erős, független, “bármilyen körülmények közt megállom a helyem” anyaképet hoztam magammal.
De, amióta megszületett Nagy, ezt számtalanszor át kellett értékelnem.
Nem akarok egy erős, független nő lenni, aki mindent megold. Úgy képtelen vagyok boldog, egészséges, békés családban élni. Azt szeretném, ha a társam a támaszom tudna lenni, egy biztonságos támasz. Érzelmileg, lelkileg, nem csak anyagilag. Akiről mindig tudom, hogy számíthatok rá. Nem akarom magamat egyedül érzeni semmilyen szituációban.
Vált vállnak vetve szeretnék a gyereknevelés ismeretlen dzsungelében tovább haladni, ahol az húzza a másikat előre, és töri az utat, aki kevésbé fáradt. És tudjuk egymást támogatni, ha az egyikünk úgy érzi nem bírja tovább. A megfelelő eszközzel motiválni és újratölteni, hogyha a másik elfárad, legyen aki tovább viszi.
Leírva olyan jól hangzik, de hogy ez milyen rohadt nehéz…na arra nem készültünk.
Ha tudnám, leírnám. De a szavakkal nem lehet átélni, ami előtt leendő szülők állnak.
A korábbi szabad, karrierista, bulizós, felfedező stílusú, mozgalmas életünkhöz megfelelő társak voltunk egymásnak. Hagytuk a másikat a saját életét élni. A különbözőségeink megfértek egymás mellett.
A gyereknevelésben, a “szülői létben” minduntalan pofára esünk és iszamós sárral telt pofával fröcsögünk a másikra elkeseredésünkben.
Néha egymásnak passzolgatjuk a gyerekeket az “énidő” és az alvásmegvonás okozta kimerültség miatt. Sorsot húzva, melyikünkben van még egy indurka-pindurka szikra, ami meleg tüzet adhat a gyerekeknek, nem egy kiégett kandallót vagy egy berobbant cserépkályhát, ami vagy nem melegít vagy károkat okoz.
Mert a gyerekes lét, a gyereknevelés fárasztó, 0-24 órás, folyamatos tanulást igényel. Csinálni kell! Akkor is, ha fáradt vagy, kimerült. Életek függnek tőled. Erre születni kell.
Én nem akartam orvos lenni, se tűzoltó, se rendőr, se juhász…se semmilyen őrző-védő. Most mégis az vagyok. És erre a korábbi életem nem készített fel.
De nem is tudom, hogy készíthetett volna. Mi több a páromat sem. Őt még kevésbé.
Néha azon gondolkozom: “Ezt nem nekem találták ki!”
Van, hogy simán mennek a dolgok. Viszonylag béke és nyugalom van. Kialudtuk magunkat vagy csak egyikünknek nem sikerült.
Aztán vannak azok a napok. Mint a menstruációs reklámban. Na ide nincs az a betét, ami segít.
Amikor mindenki nyűgös és mindenki mást akar. Már a reggeli se megy, nem sikerül felöltözni, együtt, békében játszani. Állandóan visít valamelyik, vagy mi több őrjöng. A lakás fut, az ebéd nem készül el, nem sikerül elaltatni, a mosást 3x indítod újra, nem hallod a gondolataidat se, etc.
És neked már nincsenek aranytartalékaid, hogy türelemre váltsd.
Kiabálsz. Amit nem akarsz. Büntetsz. Amit nem akarsz.
És menekülnél, mert nem érted, ezt hogy lehet kibírni. Tehetetlen vagy.
De ott maradsz és magadra erőlteted a nyugalmat, hiszen azok a gyerekek a tieid és a te reakcióid fogják meghatározni, ők milyen mintát visznek tovább.
Asszem az egyik legnehezebb – és nem is mindig sikerül – amikor a vita és a hiszti ellenére odamegyek megnyugtatni a gyerekemet. Biztosítani őt, hogy minden rendben lesz. Hogy tudja, mi az a biztonság.
Pedig én nem ezt tanultam. De ezt szeretném tovább adni.
És vannak az olyan pillanatok, amik boldogsággal töltenek el. Borzasztó napokat tudnak semmivé foszlatni. Először fel se fogod, hogy ezek ti vagytok. Sőt még azt is elhiszed, hogy innentől minden ilyen kis vidáman fog tovább menni. (hehehe)
És már nem is emlékszel, milyen fáradt és reményvesztett voltál nemrég.
Amikor Naggyal együtt “bogarásszuk” az állathatározót, hogy a kertben fellelt hőscincért, lágybogarat, virágbogarat és vincellért kikeressük és tanulmányozzuk.
Vagy Kicsit arra tanítjuk, hogyan kell a cicát megfogni. Ő magához öleli. Bólogat, mikor kérdezed, hogy szereti e és ennek bizonyítékaként még meg is puszilja.
Na ezektől, el lehet olvadni.
Agyrém…életem legnagyobb hullámvasútja.
