Múltlesőben

Gyerekzsivajtól hangos, sűrű nap után,
Nyikorgó ajtó csapódik lábam nyomán.
Szememet lehunyva, fáradtan lerogyok,
Ihletet meríteni csendben elbújok.
Előveszem a sokszínű Kosztolányit,
Azt gondolván, olvasok épp egy hajszálnyit.

Gondolatban máris messzire repülök,
Elképzelem, hogy az élet játék, s örök.
Átjátszom magam én is, elvisz képzetem.
Itt se vagyok, létem lebegő érzelem.
Halkan olvasom a vers utolsó sorát:
“… s akarsz, akarsz-e játszani halált?”

“Akarok hát!” – Mondom hangosan hirtelen.
Zavartan látom, egy furcsa lény itt terem.
Öregnek tűnik. Szeme mégis fiatal.
Bőre kérgesen érdes, haja fűzfa-haj.
“Üdvözöllek! Úgy hallottam, hogy játszanál.
Gyere hát velem! Én vagyok a vén halál!”

Tán hallucinálok. – Átfut a borzalom.
Magamba csípek. Fáj! Tehát nem álmodom.
Felpattanok s nézem hová is szaladjak.
Ő felnevet, bot kezével int, maradjak.
Fejemet rázom “Eszembe sincs. Elviszel!
Én még maradok, nem érem be ennyivel.”

“Látom nincs humorod, hiába olvasol.”
Így szól, miközben rémisztő közel hajol.
Illata friss, tiszta, mint reggeli eső,
Hangja öblösen mély, egészen megnyerő.
“Kreakapu egyik őre, Custo vagyok,
megmutathatom, hogyan éltek a nagyok.”

Következő, körülbelül egy órán át,
Feltettem kérdéseim minden formáját.
Kétkedve szavába vágtam türelmetlen,
Gyanakodtam, hűvösen értetlenkedtem.
Ő lazán, iróniával fűszerezve
Reflektált, s válaszolt minden kérdésemre.

Felfogtam, nem visz el, csak ha én akarom.
S az idő nem vész el, megáll, míg utazom.
Utazom messze időbe s messze térbe,
Betekinteni művészek életébe.
Custo jelezte, ne töprengjek napokat.
Szóljak, ha felfogtam mennyit és mit adhat.

A kaput művészek ereje ihlette.
Elvisz, hova kívánod, ha hiszel benne.
Életekbe belesni az idő véges,
Embereknek max. egy órát egészséges.
Különben függővé lesz s nincs vissza soha.
Elméje megbomlik s földi élet oda.

A költészet őre kért, lépjek előre.
Mondjam a verset, s gondoljak a költőre.
Leírhatatlan, amit ezután láttam,
Részem volt igazi időutazásban.
Előtte elmondom, nehéz volt döntenem,
Hisz csupán néhány életbe tekinthettem.

Szerettem volna rubint teát inni Kosztolányival.
Lázas szívvel szavalni Petőfivel a Nemzeti dalt.
Együtt írni A walesi bárdokat Arany Jánossal.
A munkatáborból hazavágyni Radnóti Miklóssal.
Felidézni a szeretett Mamát József Attilával.
Visszahulló kőként hazatérni újra s újra Adyval.

Ekkor közbevágott: “Nem lesz kicsit sok ez?
Egy órácska kevés ennyi mindenkihez!
Költőnként jut szűkösen nézve tíz perced,
Tán kettőt közülük el kéne engedned!”
Meggyőzött hát, hogy telhetetlen ne legyek,
S a hatból kettőt fájó szívvel kivegyek.

Így indultam hát, szemlehunyva utamra,
Egyik versre koncentrálva gondolatba.
A szempillantás alatt hirtelen ősz lett,
Egy hídon vagyunk, régi villamos mellett.
Távolabb építkezés s dolgos emberek.
Szembe dombon színes fák, hulló levelek.

Hogy hol vagyunk, arra félve tippet teszek:
“Szerintem a Szabadság hídon lehetek?!”
Kérdőn Custo-t nézem. Mosolyog s helyesbít:
“Majdnem! Ez itt inkább a Ferenc József híd.
Amott a fürdő készül. S itt a Gellért-hegy.
Még érintetlen, rajta séta út sem megy.

Csodálattal szívom magamba e képet,
E felfoghatatlan hihetetlenséget.
Custo ujjával fiatal párra mutat.
Épp nyakánál öleli a hölgy az urat.
Mi mind a ketten talpig láthatatlanban,
S hiába hallunk mindent, hallhatatlanban.

1912. nyár vége.
Hölgynél levél, benne a költő kérdése.
“Akarok! Veled játszani akár százszor.
Igyuk azt a rubint teát némán bárhol!
Érkezik a válasz játszi könnyedséggel.
S a Bartókon teremnek néhány lépéssel.

Incselkedve mennek nem is túl sokáig.
Nyomukban megyünk, a tizenötös számig.
Nézelődök, miközben őket hallgatom,
Elidőzök a Bartók úti házakon.
A férfi megállva mutat a magasba:
“Az ötödiken vár életünk színpada!”

Kapun belépnek. Én is utánuk lépnék.
De Custo megállít: “Ebbe ennyi fért épp!”
Ekképp emlékszem az első utazásra,
Hol otthonra talált költő s játszótársa.
Így lett Bartók út tizenötnek lakója
Kosztolányi Dezső és Harmos Ilona.

Beletörődve lehunytam újra szemem,
S következő költőre tereltem eszem.
Világos szobában találjuk magunkat,
Muzsika szó rázza az ablakszárnyakat.
Egy férfi lép be nyári ünneplőjében,
Kicsukja a hangoskodókat jöttében.

Gondterhelten pillant egy fehér papírra,
Látom, meg se száradt még rajta a tinta.
A férfiben Aranyt felismerni vélem,
“A dolgozójában vagyunk?” Custo-t kérdem.
Ő elmesél minden fontosat, mialatt
A költő leül s ihletve tollat ragad.

“Nagykőrös, 1857. május,
Ő itt kapott hat éve tanári státuszt.
Nyolc éve, hogy a szabadságharc véget ért,
S az Osztrák a Magyarra végső csapást mért.
Sokan haltak meg így, vagy úgy a hitükért,
Mások bujdostak, raboskodtak tettükért.”

Most látogatóba jön császár s császárné,
Hitéhez hű Arany látni sem szeretné.
Hogy a császári párt méltóképp köszöntsék,
A költőt üdvözlet írására kérték.
E kérés alól kibújni igyekezett,
S elutasítást betegséggel leplezett.”

Asztalhoz lépve, lopva belepillantok.
Mit hevesen ír, biztos A walesi bárdok.
Kihúz egy sort, mit másik helyre bemásol.
Felnéz, s látszik magában rímeket számol,
Ismerősen hangzó, ám mégis más sorok,
Több helyen befejezetlenek versszakok.

Nagy sóhajok közt a vázlatot elteszi.
Felesége hívja, ő kalapját veszi.
A fiókjából még sokszor előkerül,
mire a nagy nyilvánosság elé kerül.
Ők indulnak a császári fogadóra,
Nekünk sajnos kitelt már a negyed óra.

Custo-nak Igaza volt. Mondta előre.
Alig fogok beleférni az időbe.
Kérdi gyorsan:” Lássuk fejed kire gondol?”
De még nem látja A walesi bárdoktól.
Agyam nehezen űzi ki a balladát,
Kényszerítem, hogy másik versre álljon át.

Erdő szélére érkezünk. Körbenézek.
Körülöttünk hegyek. Igen szép vidék ez!
Ám ott a fákkal faházak is vegyülnek,
S a házak közt sovány, fáradt arcok ülnek.
Az arcok s a házak körött drótkerítés.
Nem kell magyarázat. Hogy mi ez, nem kérdés.

Szememmel keresem, akire gondoltam,
De nem lelem többiek közt a sorokban.
Félve kérdem:” Hol van? Nem látom Radnótit!”
“Mert nincs is ott! ” – Jaj! Custo biztos csak lódít.
S a meggyötört embercsoport elé mutat.
Ott látom kiért megtettük ezt az utat.

“Lager Heidenau. Fülledt kánikula.
1944. júniusa.
Messze otthontól, hogy enyhítsék bánatuk,
műsorral dobják fel munkaszolgálatuk.”
Custo a látottakat így magyarázza.
Közben Miklós belekezd a szavalásba.

Ahogy peregnek ajkairól a szavak,
Úgy válik az arcokon könnyekből patak.
Mikor a sor végéhez ér, hogy “sok gyerek”,
Az apák s anyák tekintete megremeg.
Végül a költő hangját elnyeli a táj.
S mindenki szíve a honvágytól nagyon fáj.

Észre sem veszem s szemem megtelik könnyel,
Teli lesz a levegő honvágynyi csenddel.
Mindenkinek üvegessé válik szeme,
Ugyanazt érzi szíve, máshol jár esze.
Egyikük szomorkodva a költőt kéri,
Mondja el a verset ismételten néki.

S az emberek már testükbe visszatérve
Úgy hallgatják a költőt, ismét remélve.
Custo jelzi az időmnek lassan vége,
Már csak egy életnek lehetek vendége.
Fejben érzem már, amint a nyomás megnő,
Időutazni tényleg igen terhelő.

Az előző csendes, ám szomorú képet,
Erősen váltják most hangos éljenzések.
“Egyenlőség, Szabadság, Testvériség”
Egyetért egy kis csapatnyi értelmiség.
A tizenkét pontot e szavakkal zárja,
S a költő rákezd a” Talpra Magyarjára”

Ahogy belemelegszik a szavalásba,
Úgy vált át tompa orgánuma ádázba.
Ki a kiáltványt lelkesen támogatja,
Körötte lázas szívvel mind őt hallgatja,
“Ő ott Jókai, amott Vasvári s Vajda…”
Custo az ifjakat egyenként mutatja.

Van itt színész, író, történész és ügyvéd,
Testvérként lépnek fel az egy közös ügyért.
Hol vagyunk? Nem vet fel bennem túl sok kérdést.
Pár perc s engem is elkap e heves érzés.
1848. Pilvax kávéház.
Itt mindenkit elért a forradalmi láz.

Az utolsó refrén lezárja a verset,
Az ámulattól vágni lehet a csendet.
Végül tapsviharban törnek ki az urak,
S nem maradnak el az elismerő szavak.
“Hidd el barátom ez lett a legjobb versed,
Évekig szavalja majd a magyar nemzet!

Vasvári bizony nem is tévedett nagyot,
Bár nem sejthette a jövőt, s a holnapot.
A vers ma még csak hívó szavak halmaza,
Holnap a forradalmi induló maga.
Petőfi Sándor ma még csak irodalmár,
Holnap már jelkép, vezető, forradalmár.

Félfüllel hallgatom, amint megvitatják,
Előbb a Landerer nyomdát elfoglalják
A kiáltványt és a verset kinyomtatják.
Majd orvosin a hallgatóknak átadják.
De már nem igazán tudok koncentrálni,
Megfájdul fejem is, alig bírok állni.

Testemben érzem, elfáradtam egészen.
Az idő lejár. Ideje hazatérnem.
Custo-t kérdem: “Mit tegyek, hogy otthon legyek?”
“Elég, hogyha családodat elképzeled!
Én otthonodba vissza már nem mehetek
Mások is várnak, most el kell válnunk veled.”

“Feledhetetlen volt mind, amit átéltem,
Úgy várom, hogy valakinek elmeséljem!
Megköszönöm e hihetetlen utazást,
S remélem mégis az újra találkozást.”
Custo meghajol, mint úr illedelmesen.
S hangos “Agyő”-vel köszön el szellemesen.

Lehunyom szememet. Megszűnnek a zajok.
Gondolatban már a családommal vagyok.
Fáradtan eszmélek fel újra szobámban,
Az utazás előtti percben s órában.
Gyermekeim s párom alszanak az ágyban,
Az elmúlt órában nem sejtik hol jártam.

2020. február-március Pályázati vers A költészet napjára
(Megj.: A Poet.hu amatőr irodalmi portál költészet napi pályázatára készült, Időkapu témakörben. A vers szépen lassan nőtt túl rajtam. A végére már szinte küldetéstudattá vált. 2 kisgyerek mellett szorított a határidő. Ha nincs a párom, nem tudom befejezni. A teljesség igénye nélkül sok kutató munka, utána olvasás és történelmi helyszínrajz mellett természetesen maradt a fikciónál. A hiányos elemeket a fantáziám pótolta. Évszámokat megnéztem szöveggel és betűvel is. Szótagszám szerint simulnak a versbe, de végül a szám mellett döntöttem. Néhány sor az irodalmi hűség miatt megtöri a szótagszámot, valamint egy teljes versszak kilóg a sorból.)