1.0Szösszenetekhttps://miaszabsza.cafeblog.huMiaszabszahttps://miaszabsza.cafeblog.hu/author/miaszabsza/Szia! Hogy "Hogy vagyok?". Erre nehéz lenne válaszolni. Fáradtan. Mármint lelkileg. Meggyötörten, elhagyatottan. Kapaszkodókat keresve. Egyszer lelkesen felállva és elindulva, aztán tétován, tipródva. De még élek. Próbálkozok. Keresem. Keresem magam. Azt, aki voltam, aki lehettem volna, aki akarok lenni. Valakit, aki boldogabb lehet, mint a jelen önmagam. Aki, hisz önmagában, aki bízik benne, hogy nincsen lehetetlen. Valaki, aki nem fél a változásoktól, aki megfelelő támasza tud lenni két kisgyereknek. Aki értékesnek érzi magát. Aki valakinek érzi magát. Nem láttam. Nem vettem észre. Most mentegethetném magam, hogy minden áldozatot azért hoztam, hogy mindenkinek jó legyen. Magyarázhatnám, miért is nem vettem észre, hogy az út amelyen haladtam a teljes megsemmisülésemhez vezet. Hogy bármennyire is próbálok megfelelni, csupán önmagamat fogom elveszíteni. Így történt. Megfakultam. Kiégtem. Lebénultam. Végül a teljes elveszettség kellős közepén kimondtam, hogy legyen vége. Nem megfontoltan, okosan, védőhálókkal, "A" vagy "B" tervekkel felvértezve. Nem. Csak úgy villámcsapásszerűen. Egy belső hangtól vezérelve kiugrottam, ejtőernyő nélkül. Az első néhány napnyi "Még mindig nem hiszem el, hogy megtörtént!" gondolattól eltekintve, szépen lassan visszanyertem az életerőm. "Carpe Diem" módjára csak a napban éltem. És jó volt. Felszabadított. Ahogy múlt az idő, úgy éreztem, amint újra megtelek élettel...SZABAD VAGYOK. Ő szomorú volt. Gyászolt. Gyászolta, amit én már elengedtem. Nem értette mitől vagyok olyan jól. Szinte semmi sem változott. Ő szarul van én meg szinte repdesek. Ő ezt nem érti. Hogyan is értette volna. Már rég nem figyelt oda rám. Próbált, de nem értett. Nem jutottak el a szavaim a megfelelő helyre. Már rég nem akartam az lenni, akinek megismert. Már rég szabadulni akartam azoktól a szerepektől. És hiába beszéltük meg százszor, hogy én biztonságot szeretnék. Hogy én nem akarok erős lenni. ÉN NEM VAGYOK ERŐS!!!(echo) Semmi nem változott! Csak én lettem egyre gyengébb, fásultabb. A kötelességtudat már nem tartott össze. A feladataim kifolytak a kezeim közül. A gyerekek a fejemre nőttek. Nem volt egy terület sem, amiben magam dönthettem, ahol megállapodtunk volna egy keretben és azt mindketten tudatosan betartottuk volna. Minden szétesett. És ezzel együtt én is. Huh, most, hogy visszagondolok. Rég nem beszéltünk. Rengeteg dolog történt. Hogy most mi van? Talán végre elindulok. Elég erősen kiégtem. Az elmúlt 2 hónapban a kiutat kerestem. Minden bizonytalan volt. És bármerre indultam el, újabb kételyek gyötörtek vagy akadályok nehezítették a továbbhaladást. Lelkesen elindultam. Na most itt lesz a megoldás. De nem. És megint nem. Akkor pihentettem. Majd újult erővel, mint, aki hiszi, hogyha beleáll a dologba az elég lesz. De nem. Semmi előrehaladás. Még csak kis lépések sem. Újabb bizonytalanságok. Újabb csapások. Bizonytalan munka, újabb otthonkeresés, járványhelyzet, bezártság, borús tavasz, bizonytalan jelen, önhibáztató múlt. Bizonytalan jövőkép. Csak a kiutat kerestem. Csak egy szem kapaszkodót. Valahol egy fogást, ahol elindulhatok. Nem tudtam mást, csak azt, hogy rajzolni szeretnék. De újra kell építenem a megélhetésem, új otthont kell keresnem, újra kell értelmeznem az életemet, anélkül, aki 14 évig mellettem volt. Sőt ma is mellettem van, csak a maga módján próbál továbbra is segíteni. De nekem egyedül kell kitalálnom: Ki vagyok? Mit akarok? Az életem nagyrészében mindig volt valaki, aki elvárásainak hellyel, közzel megfeleltem. Megtanultam, hogyan kell magamat erősnek mutatni. Tán még el is hittem, én magam is, hogy erős vagyok. Itt most leállhatnánk arról vitatkozni, mit is jelent erősnek lenni. Az én értelmezésemben a függetlenséget, a mások véleményére vajmi keveset adó személyt jelenthetné. Én sose voltam ilyen. Ha nem tartoztam valahova, valakihez, ha nem volt, kihez forduljak elveszett voltam, szétszórt. Most is ezt érzem. Mindig igazodtam valakihez. Megannyi forradás, csonk és varr tarkít. Saját magam szabtam torzra a legbelsőbb énemet. Ha valamim nem volt, odavarrtam. Ha valami felesleges volt levágtam, kiégettem. De miért? De minek? Hogy utána ne tudjam ki is akartam lenni. 20 év nyomja a vállamat. Kitörölhetetlen dátumok a döntéseimmel, amik idáig hoztak. Hogyne félnék most, hogy ismét rossz döntést hozok. Pedig nem akarok félni. Értem én azt is, hogy akkor abban az időpillanatban a legjobbnak tűnő döntést hoztam. De most itt a gödör alján nem igazán tűnnek jó döntéseknek. Szeretnék. Igazán szeretnék megbocsájtani magamnak. Dolgozom rajta. Ma végre felgyorsult a tempó, találtam egy irányt, ahol az élet még nem görgetett elém sziklákat. Csak nehéz volt végig zongorázni. Ma bizakodó vagyok. Hinnem kell. Hinnem kell újra magamnak, magamban, magamért. A gyerekeimért.rich