6 hete nem találkoztunk.
Csak álltam a peronon, Kicsivel a hátamon.
Ők meg az állomáson várakozó vonat nyitott ajtajában, velünk szemben. Épp csak annyit érintkeztünk, hogy Öcsém átadta a bringa csomagtartóját és a gyerekülést. A nyaralóból hozták fel nekem.
Késtem. Mint oly sokszor, mióta gyerekem van. Már hívott Anyum, hogy merre vagyok, amikor parkoltam.
Nem tudta, hogy Kicsit is magammal hoztam. Meglepetésnek szántam.
Már a parkolóban is kevés autó volt, a sorompó is ingyen átengedett.
Kicsi már jó ideje nem volt a városban. Nem is kellett nagyon győzködni, hogy a hordozóba pattanjon. Onnan nézte végig csendben, amint végig rohanjuk a Kelenföldi pályaudvar aluljáróját a 10. vágányig. Szerencsére ez a vonat általában erre a vágányra érkezik.
Italosan gyűrött fejű csöves pár ébredezett a lejárónál.
Na ezeket aztán nem zavarja a járvány. – gondoltam
Leszaladtam a lépcsőn. A máskor sokkal sűrűbb aluljáróban 5-6 ember jött velem szembe.
Ez a jelen helyzetben nem is zavart, hiszen rohantam.
A biztonság kedvéért váltottunk megint egy telefont, biztosan a 10-esre érkeznek e.
Már bent voltak a peronnál.
Kapkodtam a lábamat.
Egy bőröndös fickó az üres aluljáróban pont elém vágott be a mozgólépcsőn.
Erősen gondolkoztam: Elmenjek mellette? Sietek én annyira? Csak 3 mp max., amivel hamarabb érek fel.
Türelemre intettem magamat.
Közben emlékeztetően mormoltam: “Hátulról a 3. ajtó!”
Ahogy értünk egyre feljebb, kissé kétségbeesetten láttam, hogy itt bizony nincs vonat.
Jóval előrébb állt, mint ahova érkeztem.
180°-os fordulatvétel után szaladtam a hurcival a hátamon. Kicsi egy szó nélkül tűrte az egészet.
Láttam, amint Öcsém a vonat mellett a másik irányba elnéz, majd a csomagokkal a kezében visszalép az ajtón.
“Jaj, csak ne zárd be még az ajtót! – futott át rémülten a gondolat.
A kaller mellett elszaladtam. Még egykedvűen szemlélte a peront.
Megnyugtatóan konstatáltam: “Van időm, odaérek!”
Eddig sose tűnt fel, milyen messze is vannak egymástól azok az ajtók.
Üres…
Az egész vonat üres.
Már úgy éreztem a nagy üresség elnyelte a nem is olyan pöttöm Öcsémet.
Mire végre megláttam.
Reflexből puszit akartam adni. Úgy éreztem Ő is.
De csak bénán megejtettük a csomagátadást.
Kérdeztem: – Nagyi?
Néhány üléssel előrébb ült.
Odasietett az ajtóhoz ő is.
Mosolyogva, a futástól pihegve fordítottam oda a hátam, hogy nézze kit hoztam magammal.
Örült. Integetett. A nevén szólította Kicsit. Vidámak voltunk.
Kicsi is integetett. Nagyi puszit dobott neki. Kicsivel is dobattam puszit.
Cuki. Nem ért az egészből semmit.
Váltottunk néhány szót a bicikli ülésről, amit esetlenül próbáltam egy IKEA-s szatyorba berakni, de mondták sokkal egyszerűbb, ha kézben viszem. Meg lehet fogni. A csomagtartóhoz meg hoztak szatyrot.
És már indult is tovább a vonat.
Ahogy bezáródott az ajtó, ahogy elment a vonat…most először futott át az agyamon, valami. Ami megrémített.
Ez a járvány! Ez a “Maradj otthon!”
6 hét alatt úgy beivódott a mindennapjaimba. Azt hiszem nálam, most váltotta ki az első igazi félelmet.
Kicsi még nem igazán látott vonatot. Vagy legalábbis nem mostanában, hogy emlékezzen rá. Neki itt minden inger új.
Szépen megmutogattam a vonatokat. Lassan visszabandukoltam, hogy szemlélődhessen.
Mennyire idegen neki minden! Ha vége ennek a járványnak olyan sok újat lehet majd mutatni neki.
Így el is terelődött a gondolatom, egészen az éjszakai ébredéséig, amikor végre átperegtek a nap eseményei. Mint mindig.
És nem bírtam aludni.
Olyan rémisztő hírek érkeznek a világból a 6 hete elszigetelt életünkbe.
Annyira megoszlik az emberek vélekedése a járvány komolyságáról.
Mifelénk azt rebesgetik májusban fog tetőzni.
A gyerekorvosunk véleményére adok a leginkább. Ő nagyon komolyan veszi. Hát én is.
Maszk és gumikesztyű, ha valahova menni kell.
Minden vásárlás után szappanos vízzel átmosom a dolgokat. Párom lezuhanyzik, miután hazajön. Úgy oson be, hogy a gyerekek ne lássák.
Szerencsések vagyunk. A város szélén, elszigeteltebben meg tudjuk oldani, hogy nem találkozunk szinte senkivel sem. Szinte csak párom jár el otthonról. Ő is ritkán. Heti 1 bevásárlás. Azon kívül sétálni vagy biciklizni tesszük ki a lábunk. Itt nincs tömeg. Nem kell tartanunk a többnyire 2 méternél messzebb elhaladó emberektől, biciklistáktól.
Párom apukája is velünk van általában. Így nálunk zajlik az élet. 6 hete malomkerékszerűen, néha gyorsabban, néha lassabban. Kisgyerekesként talán jobban bírjuk már ezt a monotóniát.
Van online ovi, meetingek, családdal, barátokkal beszélünk telefonon. Barátnőkkel hetente egy este online csevegünk.
Én egész jól elvagyok ezzel a helyzettel. Az intro oldalam szinte ujjong, hogy nem találkozom annyi emberrel. A gyerekek bőven elég kontaktot, ingert adnak. Még néha sok is.
De ma. Ott a peronon. A 3. ajtónál. Most először, hogy 6 hét után találkoztam Anyámékkal és tartanunk kellett a távolságot. Most először éreztem nehéznek és félelmetesnek ezt a helyzetet. Ahogy az alig 5 percnyi találkozónk után elvitte őket a vonat:
Mi van, ha most találkoztunk utoljára?