Bedugott fül, benne Hans Zimmer. Valami TOP10, csak így hirtelen a youtube-ról. Nyugtatom magam, kiírom magam. És próbálom elengedni, hogy minden erőfeszítésem ellenére Nagy valaha is biciklizzen.
Most a Vukot nézi a nappaliban. A tésztára várunk megint, az ebédhez.
…de jó ez a zene. Érzem, amint feloldódom. Ahogy írok, egyre jobban kiegyenesedik a hátam, kienged a mérges feszültség. És felcsendül Az oroszlánkirály … Szeretem. Egy megható rész megy épp… mindjárt elbőgöm magam. Mennyi érzelem vágtatott át rajtam fél óra leforgása alatt.
Tehát a biciklizés. Valahogy nem megy. Pedig elég sok türelmet, odafigyelést feccölök bele.
Szeretek biciklizni. Nagyon. Ez afféle hobbi, ami újra és újra előjön. Persze a terhesség, a telekkel tarkított, kisgyerekkel összenőtt korszakok sok kihagyást követeltek.
Van, aki futni szeret. Én biciklizni. Felszabadít.
Van egy outi-m és egy monti-m. Mindkettőt másért szeretem, mindkettőt máskor használom, illetve használtam. A monti volt előbb. Én egy amolyan montis típus voltam sokáig. Míg egyszer le nem toltam vele egy fertő tavi bringatúrát. A trekkingesek helybenhagytak bizony. És az outi-s. Na az kb. visszafelé tekert mellettem és biztatott, hogy nincs már sok hátra. Utána jött az outi. Akkor még egy informatikai cégnél dolgoztam a Lágymányosi híd budai hídfőjénél, és a Margit krt.-nál laktam. Eszelős volt azzal munkába járni. Zöldhullámnál 12 perc volt a csúcs, de átlag 15-öt hoztam, leizzadás nélkül. A monti-val ez 20-25 perc volt és rám izzadt a táska.
Monti így parkoló pályára került. Gondolkodtam eladom. De nem tudtam tőle megválni. Hát lekerült a nyaralóba. Akik nálunk jártak, mind szívesen használták. Volt kölcsönbe másoknál is. Jó járgány.
Aztán megszületett Nagy és a biciklis ülés az országútin életveszélyesnek tűnt. Nem mertem használni. Hát újra előkerült a monti. És nagyon jókat bringáztunk. A Nagy, a monti és én.
És alig vártam, hogy egyszer, majd …
…bakker, megint valami megható. Most már sírok.
…egyszer majd Nagy is velem bringázzon. Apa is megígérte, hogy vesz majd egyet, és fogunk együtt bringázni.
Hát ma elővettem az outit. Kevéske karbantartás után el is indultunk. Csak ide a játszótérhez. Nagy és a futóbiciklije. Ami 2 éves kora óta megvan. Hurcibáljuk állandóan, de nagyon nem akarja használni. Fél tőle, instabil neki.
4 és fél, és idén “csak” 3 cipő orrát kismotorozta el. Mert már nagy hozzá.
Külön időt szánok, hogy kezeljem a félelmét. Türelemmel, a félelemről való figyelemeltereléssel a múltkor végre rávettem, hogy a játszón bringázzon.
Most addig jutottunk, hogy darabonként egy hosszú, meredek domboldalon legurult. Aztán egy jóval kisebb emelkedőnél letette. Majd közölte, hogy kösz szépen, de innen vidd te.
Mondtam, hogy azt biztos nem. Nézze meg, hogy megyek fel. Így is történt. És én végre ráülhettem a bringámra. Oh, de jó volt. Mikor utoljára mentem vele, féltem rajta. Mert előtte estem egy elég nagyot egy villamossínes kereszteződésnél és széthorzsoltam az alkarom, de úgy rendesen. NÍgy végül, nem volt jó érzés az utolsó bringázás. De lehet már éreztem, hogy Kicsi is velem van. Még nem volt kimutatható teszttel, de valahogy azt éreztem, nekem most nem kéne bringáznom.
Hát ez volt az utolsó alkalom, hogy bringáztam.
És most úgy vártam. De Nagy nem volt hajlandó ráülni a sajátjára az emelkedőn. Mondtam sebaj, akkor tolja. De nem. Ő elkezdte vonszolni.
Na nem, azt nem. Megmutattam, hogy kell tolni. Toporzékolt, hogy nem úgy. Ő így viszi.
Én: – Így nem, akkor hazamegyünk.
Ő: Jó – hangzott kategorikusan.
El is indultunk visszafelé. Gondoltam , ok majd máskor nekifutunk. Na de várt ránk az a jóval nagyobb és hosszabb emelkedő, amin az előbb legurult.
Én: Itt is fel kel tolnod.
Ő: Nem, így. – mutatta, hogy ő biz felvonszolja.
Megmutattam megint hogyan kell. Erre ő felvette, maga előtt tartva a kormánynál fogva. Hátsó kerék súrolta az aszfaltot.
Én: Ezt így nem. Életveszélyes. Elesel és megint sírni fogsz. – Délelőtt a tranbulinban már szerzett egy horzsolást. Ilyenkor nála mindig világvége van.
Erre ő, rángatózva mutatja: De így. Nem akar biciklizni.
Megmutatom megint, hogy kéne. Egyik kéz egyik kormány, másik a másikra.
Végül megfogja az egyik kormányt egy kézzel. Néz rám dacosan, azzal a “csakazértsem” tekintetével és próbálja egy kézzel tolni, majd a másikkal is ráfog ugyanarra a kormányra. Ebből persze megint vonszolás lesz.
Én magamban “Jaj, csak a qurva dombon kéne feltolni. Kihullik a hajam. Ááá”
Én: Jó, akkor, ha nem vagy hajlandó rendesen vinni, itt hagyjuk, hátha valakinek jobban kell. – és beszúrom egy nagy fa két törzse közé az úton.
Ő: Neee. – szája görbül.
Én: Akkor próbáljuk meg újra. Leveszem a bringát.
Ő végül ráül és inkább felbringázik vele, minthogy kipróbálja, amit mondtam neki a bringatolásról.
pfff….grrr…jó, higgadt maradok. Mert, ha összeveszünk tényleg komolyan,sírósan, egy életre reszeltek a közös biciklizésnek.
Azért még megkérdezem, hogyha nagyobb lesz, nem szeretne majd velem együtt biciklizni.
Érkezik a szomorkodó, számomra fájó, elutasító válasz : NEM.
Bemegyünk, Apa legnagyobb meglepetésére, hisz még csak most mentünk el.
Én: Nem jutottunk el a játszótérig. Majd máskor.
Nagy: Anya elmeséled?
Én: Mit?
Ő: Hogy mi történt.
(…hopsz, lejárt a Top10. Ez de hosszúra sikeredett.)
Én: Nem.
Ő: De meséld el.
Én: Nem. Mit meséljek rajta.(Imádja, ha elmeséljük, mit csinált, milyen volt. Ha még hazaérve is róla van szó).
Ő: Hát, hogy hisztiztem.
ÉN nem meséltem semmit. Ő elment Apával legózni én meg elkészítettem az ebédet.
Majd mikor visszajött megkérdezte: Anya dühös vagy még?
Én csak nevettem és azt mondtam nem. Mert már tényleg nem voltam. Csak csalódott. De már az se vagyok. Majd legközelebb.
Mire végzek, ők már megették az ebédet és lassan aludni megy.
Itt pedig a végig hallgatott TOP10.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: