Mindjárt kész az ebéd. Már csak a tészta hiányzik. Milánói spagetti lesz. Azt mindenki szereti. Még Nagy is.
Felforrt a víz, még kb. 8 perc a tésztának. Apa Kicsit altatja. Könnyű dolga van. Tisztába tettem, kiszívtam az orrát, evett és kellőképpen álmos volt. Nyugodtan mentek a szobájába,
Szóval Spagetti lesz, de egyedül eszek. Apa nem éhes, 11-kor reggelizett.
Nagy meg…hát ő nem akart hazajönni. Pedig az ő kedvéért csináltam spagettit. Még csak 4, de szívesebben maradt még Mamáéknál, minthogy elment volna egy izgalmas délutáni programra imádott barátjával M-mel. Amit így is le kellett mondanom az én részemről, mivel Kicsi még beteg. De végül családostul lemondtam. Kár.
Na itt van Apa. Sima ügy volt. Intettem is neki, hogy én még írok, hagyjon. Hát ledőlt olvasni a kanapéra.
Szóval visszatérve Nagyra. Fura érzés. Pedig ezt akartuk. Hogy szeressen ott lenni. De olyan sokáig volt anyás, alig tudtam egy kis időre is másra hagyni. Aztán mikor megszületett Kicsi, Apás lett. Ha összevesztünk Apát akarta. Rossz volt, de megértettem. Aztán megtanultam kezelni is. Így fél év elteltével is nehéz. Bár most már oda-vissza csinálja. Ha Apával éri valami sérelem, engem hív és fordítva.
Csipog a főzőlap. Kész a tészta. Apát küldöm.
Kérdi: Mit nézzen rajta és hogyan?
Mondom: Hogy kész van e.
Ő: Azt hogy kell? – pedig nem először csinálja.
Én: Vegyél ki egy tésztát, fújd meg és kóstold meg.
Ő: Hogy hívják, amikor kicsit kemény.
Én: Ja az olasz kifejezés. Al dante? Andante?
Ő: Azt hittem az a bőrbútor.
Mosolygunk mindketten. Gyorsan guglizom.
Én: Al dente, amikor a tészta fogkemény.
Na most már ezt is tudjuk. Egy ideig nem felejtjük el, megint.
Szóval Nagy nem jött haza ebédre. Pedig készültem, vártam. Van neki gyümölcs is: eper, meg áfonya. Már napokat tud már máshol tölteni, sőt a nyáron 6 napot lesz Mamáéknál. És szívesen megy. Úgy akartuk, akartam. Az eszemmel. Néha a szívemmel is. De most mégis szeretném, ha itt lenne. Együtt ebédelnénk hármasban. Kicsi békésen aludna a szobájában és csak mi lennénk. Aztán együtt tölthetnénk a délutánt, szabadon kötetlenül. Négyen, csak mi.
Olyan ritkán van erre lehetőség. Hétköznap Apa dolgozik, Nagy oviba jár. Kötött a nap. Kicsinek is ehhez kell alkalmazkodnia. Hétvégén ha nincs program, olyan szabadok vagyunk. Csak mi, négyen. Ezt szeretem.
Minő ambivalencia, amikor itt van néha annyira sok tud lenni, ha nem foglalkozunk vele. Oda kell figyelni, hogy egyensúlyban maradjon. És ez elég melós. Nincs egy csepp nyugtunk se tőle. Csak ha tv-t néz, vagy tabletezik. Ezt meg nem szeretjük sokat alkalmazni, különben nem lehet kiszedni belőle. Ha itthon van erősebben kell tartanunk a napirendet, különben kezelhetetlen lesz. Még ritkán figyel a saját igényeire. Mikor álmos, mikor éhes, mikor szomjas, mikor kell WC-re mennie. Ez utóbbira is csak akkor jön rá, amikor már nagyon kell.
Szóval jó így nyugiban is, meg nem is.
Egyébként feltűnt, hogy nagyon sok felnőtt se veszi észre saját magán, hogy álmos, éhes vagy kialvatlan. Én is így voltam vele sokáig.
Megyek, mert kihűl az az ebéd.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: