Negyed 9. Kicsi elaludt. Cicin, mint mostanában rendszeresen. Hosszú nap volt, nagyon vegyes.
Csend van, nyugi. Apa LAN party-n, Nagy a Mamáéknál alszik. Egész nap velük volt. Mi kettesben, vagy inkább kb. összenőve.
Csend van, nyugi. Csak én és a lakás. A szárítógépbe nem tehető vizes ruhák várják a teregetést, a gyerek szórakoztatására, általam a lakás különböző pontjain szétszórt játékok az elpakolást, és a mosatlan a mosogatógépbe kerülést. Ez utóbbit az imént konstatáltam, hogy be se fog férni. Sebaj, legalább az ebéd is rólam szólt, még ha sok is lett a mosatlan. Ma legalább nem rendelős kaja volt, mi több nem maradt ki, mert a rendelésre se marad időm néha.
A szárító is sípol. Megint sípol valami, amit meg kéne csinálni, el kéne tenni, ki kéne venni.
Pff…most várhat…ez az “énidőm”, készítettem egy finom vacsit, végre leültem a gép elé és megválok egy csomó gondolattól. Kiadom a feszkót.
Szepara van. Ám most nem az a nyöszörgős. Nem. Kérem szépen, itt komoly sírás van, ha látótávolságon kívülre kerülök. Még a mosis pelust is levettem róla, hátha azért nyíg, mert túl szoros, vagy kényelmetlen az új kakifogó. De nem. Csak egyszerűen én kellek neki. 0-24-ben. Az én figyelmem.
Szerencsére aludt vagy 3x, amiből 2x én is jobbnak láttam ezt az opciót választani. Így hát rohan a lakás, de cserébe nyugodtabb vagyok. A többi időben kb. játszottam vele, pelenkáztam, inhaláltam, orrot szívtam. Még az ebédet is úgy készítettem, hogy a hátamon volt. Csak úgy, mint a mosás berakását. Mire kész lett a kaja, ő elaludt. Így nyertem egy nyugodt ebédet is.
Ha itthon van a Nagy, leköti a Kicsit, ahogy jön, megy, beszél, sertepertél, minket agyusztál. Nem jött ki ennyire ez az anyacentrikusság.
Jó, oké, beteg is, a foga is jön és összességében egész nyugodt napunk volt. Ne akarjak már olyan sokat.
Még TV-t is kapcsoltam, hátha a háttérzaj segít. Pedig szinte sose teszem, ha nincs itthon Apa és Nagy. A gyerekcsatornákon kívül nem is tudom, hol van érdemi műsor. Mire a csatornaválasztásig jutottam, végighallgathattam kétszer is, hogy a románok szétverték az úzvölgyi katonatemető kapuját. Mindig rá kell jöjjek, kár bekapcsolni a híreket. Csak felidegesít. Barmok.
De jött egy kis nosztalgia, ezt még Kicsivel játék közben is tudtam nézni. A kőszívű ember fiai. Nagy kedvenc nekem. Imádom. Újra és újra. Elemzem újra és újra. Próbálom megérteni a kort, a helyzetet, a Baradlay családot, a színészeket, a hazaszeretetet, Anyai manipulációt, Férfiúi vak szerelmet. Minden életszakaszomban más szereplővel azonosulok. A női karakterekkel sokáig nem tudtam. Most is inkább úgy érzem Richárd lennék, ha választanom kéne. Annak ellenére, hogy ma már 2 gyerekes anyaként Plankenhorstnét és Baradlaynét is totál megértettem döntéseikért.
És elképzelem azokat a szálakat, amik nincsenek a filmben, lehet a műben sem. Alfonsine, hogy tudott egy terhességet elrejteni? Érdekes lehetett ez a világ, Vajon mennyire adja át egy ilyen film? Már nagyon rég olvastam és a filmet előbb láttam, minthogy a könyvet kötelezőként olvasni kellett. Így az én világképem, már eköré épült. Mamám szerette a régi filmeket, főleg a Várkonyikat.
El kéne olvasni, újra. Hm. Anyunál még biztos meg van. Meg is kérdem.
…csak előbb kiteregetek, bepakolom a mosatlant és kiveszem a ruhákat a szárítóból.
Ja és elmegyek fürdeni. Áááá. majd megkérdem holnap.
Na helló jelen, jövök.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: