Párbeszéd Önmagammal – Anya
Csitt…hagyj már! Nem látod, hogy altatok?
Nem. Nem érek rá! Ma se. Vár még ezer teendő.
Igen. De ne idegelj! Nincs erre időm.
Csak folyton megkísértesz.
Persze. Értem, hogy jó volna, úgy mint rég.
De ez már nem az az élet.
Igazán nem értelek. Miért zaklatsz mostanában? És már nem csak esténként. Napközben is felbukkansz. Tömöd az agyamat ezzel a szabadság marhasággal.
Nekem kötelességeim vannak. Nem járkálhatok csak úgy el, mint rég.
Már nem vagyok a magam ura. Kötelékeim vannak. Nem is egy. Már kettő.
Amúgy is, tudtommal szakítottunk, amikor megmondtam, hogy én gyereket akarok és családot. Te meg munkamániás vagy és nagy társasági lény.
Úgy látom, nincs közös témánk. Persze, ha akarsz néha benézhetsz. Ha mégis kíváncsi lennél a srácokra.
Aranyosak, elevenek. Sok a meló. Mondhatnám, hogy én is munkamániás vagyok, mint te. De ez egy másfajta munka.
Szóval szerinted van közös témánk?
Kössz. Ez igazán kedves. Igen, felszedtem néhány kilót. Nem, nem jut időm az edzésre. Diéta?! Haha. Felejts el.
És igen a szarkalábak a szemem alatt is igaziak.
Inkább hagyd abba.
És veled mi van? Te viszont jól nézel ki. Mit se változtál.
Nem unod még ezt a piros hajat?
Nem. Nem irigykedem. Csak kérdeztem. Nálam lecsengett. Nincs már rá szükségem.
Bringázol még?
De jó. Nem, már dombosabb környékre költöztünk. A kicsivel vagyok többnyire. Vele meg nem indulok el gyereküléssel. Hazafelé tolni kéne.
Amúgy, milyen a meló? Refluxod meg van még?
Nem kéne annyit stresszelni. Megtanulhatnád, hogy nem neked való az emberek ügyes-bajos dolgaival való foglalkozás.
De tudod mit? Elég nekem a saját életem. Kiszállhatsz a fejemből. Akkor gyere, ha lecsendesedtél és megérteted, hogy nincs ennyi mindenre időm.
Azért szívesen látlak olykor-olykor. Szóval el ne felejts.
Persze. Igen, elmegyek majd veled bulizni, meg rajzolni, utazni, társasozni.
Egy olyan paplan alól ki se bújós, egész nap sorozatot nézős napot? Nem tudom. Szerintem az időpazarlás lenne. Annyi minden mást csinálnék helyette.
LAN party??? Megvesztél? Felejtős. Ahhoz gyakorolni kéne előtte. Ezer éve nem játszottam semmit a gépen. Sőt néha napok telnek el és gép elé se ülök.
Na. Jól van, menj már. Kérlek! Majd megbeszéljük. Csak ne zaklass! Ígérem, foglak keresni.
Azért kösz. Kösz, hogy nem mondasz le rólam.
Ambivalens érzés
Játszom a szerepem,
Nem vagyok elegen.
Röppenek erre, ugrok amarra,
Belefutok itt-ott négy kicsi karba.
Zeng a visongás, égbe kiáltás,
Sose nem szűnő tenger kihívás.
Mennyei szép kép, angyali négy kéz,
Anyának lenni megannyi érzés.
A szülői lét hullámvasútja
A kertből jön be.
Integet. Mosolyogva “Hello”-val köszön.
Majd beszél a macskákhoz:
“Mighty katona jelentkezz!”
És énekelgeti:
“Hívjátok Misty-t a tűzoltót!”
Bohóckodik. Vicces. Jó ránézni. Kicsattan az örömtől.
“Csak enni, innivalóért jöttem!” – A kertben felvertünk 3 napja egy kis sátrat, abban játszanak Kicsivel és Apával.
Most Apa tartja a frontot. Én nem bírtam felkelni a Kicsivel való délutáni alvásból.
Adok Nagynak 2 gyümölcspürét, puffi kukoricát és narancslevet 2 kulacsba. Össze ne vesszenek.
Együttműködő, hozza a hátizsákját.
Énekelve megy vissza. Nem veszít fókuszt.
El se hiszem..
Most akartam leírni, milyen reménytelenül fáradt vagyok. Mennyire nem így képzeltem annak idején a gyereknevelést. Micsoda kételyek tombolnak bennem.
Erre idejön, a maga bájával és cukiságával. Elvarázsol ismét és darabjaira hullik, az iménti kiábrándultságból és fásultságból gyűlt viharfelhő a fejemben.
De igazából ez a legnehezebb ebben a “szülői lét”-ben. Ezek a változások.
…
10 perc se telt el és bejönnek.
Vége is ennek az idilli, boldog képnek, ami elűzte a gondterheltséget.
Apa kéri ne nyúzza a macskákat. Főleg a beteg cicust.
De nem hallgat rá.
Apa felemeli a hangját. Nagy-nehezen reagál rá.
Kicsi visít. A csuda tudja miért.
Nagy leül egy apró, kölcsönbe kapott játékgéppel arcade játékokat játszani.
De csak dühöng rajta:
– “Ez csalás!!!”
Kicsi közben ölelgetni szeretné a cicákat. Ez persze hangos nyávogás, fújás közepette történik.
Apa kihámozza a kezei közül Misty-t.
Nagy annyira dühöng, hogy Apa kénytelen ott is közbelépni. Mellé ül és higgadtan megmutatja neki, hogy kéne játszani.
Már emlékszem…hogyan is akartam kezdeni a sorokat, mikor ideültem.
A hullámvasút.
Nem szeretem. Sőt igazából a hintát sem. Az egész vidámparkból a dodgem-et kedveltem, meg néhány jelentéktelenebb helyet. Azt is inkább csak hogy legyen még valami, amit meg tudjak említeni. Hiszen minden gyerek imádja a vidámparkot. Na én nem.
Én nem szeretem az adrenalinfröccsöt, amit felhoznak eme “szuper” szórakozás mellett, mint élvezeti érték. Nem értem, mit lehet ebben szeretni. De sok minden mással is így vagyok. Nem vagyunk egyformák.
A gyereknevelés sokszor ugyanilyen.
Inger gazdag, változékony…és mérhetetlenül kiszámíthatatlan. És közben állandóan kapaszkodni próbálok, átvenni a kontrollt, ha kis időre is. Elkeseredem, mikor elvesztettem. De azt gyorsan magam mögött kell hagyjam, hogy a következő kanyarba be tudjak dőlni, különben elhányom magam.
Amíg felfelé megyünk, nyugi van, minden simán megy. Aztán felérünk a tetejére és elszabadul a pokol.
Vááááá….
5 év. Melyről a szemem alatti táskák, ráncok, rám rakódott 10+ kilók tanúskodnak kívülről.
Belülről a rapszodikus lelkiállapot. Az álmatlanság okozta kimerültség és az ebből táplálkozó bizonytalanság. Jó vagyok e? Elég vagyok e? Jól csináltam e? Elég jól? Nem voltam túl lágy? Túl kemény?
Ezekkel az érzésekkel meg kellett küzdeni, ahogy gyerekből kamasz, kamaszból felnőtt lettem. Mindig meg voltak a kétségek. De ilyen erősen, mint amikor életek függnek tőlem! Sosem.
Biztos vagyok benne, hogy van, akinek ez jóval könnyebben megy. Sőt, tudom, hogy vannak.
Aki jóval stabilabb, magabiztosabb, lazább. Aki a párjával ebben jobban passzol. Konzekvensebbek és egyetértenek. Vagy könnyebben meg tudják beszélni a dolgaikat és be is tartják azokat.
Nálunk ez iszonyat nehéz. Más családképet hoztunk.
Minket, a 2 tesómmal egy erős anya nevelt fel. A nagyszüleink segítségével, de többé-kevésbé egyedül.
Párom egy klasszikus családmodellben nőtt fel, ahol a szülőknek többnyire szerepeik voltak, de ott is igen erősen dominált anyukája az utolsó évtizedben.
Szokás mondani, hogy az ember lánya/fia olyan társat választ, mint amilyen az ellentétes nemű szülője.
Ez valahogy nálunk is sikerült. Párom egy talpraesett, “bármit megoldok” típusú nőt választott magának. Mint amilyen az anyukája is volt.
Nekem erről nem igazán lehetett kialakult képem. Voltak minták, de inkább egy káosz volt. Szerencsére próbálhattam ilyen, olyan párkapcsolatot is.
Egy biztos. Én az erős, független, “bármilyen körülmények közt megállom a helyem” anyaképet hoztam magammal.
De, amióta megszületett Nagy, ezt számtalanszor át kellett értékelnem.
Nem akarok egy erős, független nő lenni, aki mindent megold. Úgy képtelen vagyok boldog, egészséges, békés családban élni. Azt szeretném, ha a társam a támaszom tudna lenni, egy biztonságos támasz. Érzelmileg, lelkileg, nem csak anyagilag. Akiről mindig tudom, hogy számíthatok rá. Nem akarom magamat egyedül érzeni semmilyen szituációban.
Vált vállnak vetve szeretnék a gyereknevelés ismeretlen dzsungelében tovább haladni, ahol az húzza a másikat előre, és töri az utat, aki kevésbé fáradt. És tudjuk egymást támogatni, ha az egyikünk úgy érzi nem bírja tovább. A megfelelő eszközzel motiválni és újratölteni, hogyha a másik elfárad, legyen aki tovább viszi.
Leírva olyan jól hangzik, de hogy ez milyen rohadt nehéz…na arra nem készültünk.
Ha tudnám, leírnám. De a szavakkal nem lehet átélni, ami előtt leendő szülők állnak.
A korábbi szabad, karrierista, bulizós, felfedező stílusú, mozgalmas életünkhöz megfelelő társak voltunk egymásnak. Hagytuk a másikat a saját életét élni. A különbözőségeink megfértek egymás mellett.
A gyereknevelésben, a “szülői létben” minduntalan pofára esünk és iszamós sárral telt pofával fröcsögünk a másikra elkeseredésünkben.
Néha egymásnak passzolgatjuk a gyerekeket az “énidő” és az alvásmegvonás okozta kimerültség miatt. Sorsot húzva, melyikünkben van még egy indurka-pindurka szikra, ami meleg tüzet adhat a gyerekeknek, nem egy kiégett kandallót vagy egy berobbant cserépkályhát, ami vagy nem melegít vagy károkat okoz.
Mert a gyerekes lét, a gyereknevelés fárasztó, 0-24 órás, folyamatos tanulást igényel. Csinálni kell! Akkor is, ha fáradt vagy, kimerült. Életek függnek tőled. Erre születni kell.
Én nem akartam orvos lenni, se tűzoltó, se rendőr, se juhász…se semmilyen őrző-védő. Most mégis az vagyok. És erre a korábbi életem nem készített fel.
De nem is tudom, hogy készíthetett volna. Mi több a páromat sem. Őt még kevésbé.
Néha azon gondolkozom: “Ezt nem nekem találták ki!”
Van, hogy simán mennek a dolgok. Viszonylag béke és nyugalom van. Kialudtuk magunkat vagy csak egyikünknek nem sikerült.
Aztán vannak azok a napok. Mint a menstruációs reklámban. Na ide nincs az a betét, ami segít.
Amikor mindenki nyűgös és mindenki mást akar. Már a reggeli se megy, nem sikerül felöltözni, együtt, békében játszani. Állandóan visít valamelyik, vagy mi több őrjöng. A lakás fut, az ebéd nem készül el, nem sikerül elaltatni, a mosást 3x indítod újra, nem hallod a gondolataidat se, etc.
És neked már nincsenek aranytartalékaid, hogy türelemre váltsd.
Kiabálsz. Amit nem akarsz. Büntetsz. Amit nem akarsz.
És menekülnél, mert nem érted, ezt hogy lehet kibírni. Tehetetlen vagy.
De ott maradsz és magadra erőlteted a nyugalmat, hiszen azok a gyerekek a tieid és a te reakcióid fogják meghatározni, ők milyen mintát visznek tovább.
Asszem az egyik legnehezebb – és nem is mindig sikerül – amikor a vita és a hiszti ellenére odamegyek megnyugtatni a gyerekemet. Biztosítani őt, hogy minden rendben lesz. Hogy tudja, mi az a biztonság.
Pedig én nem ezt tanultam. De ezt szeretném tovább adni.
És vannak az olyan pillanatok, amik boldogsággal töltenek el. Borzasztó napokat tudnak semmivé foszlatni. Először fel se fogod, hogy ezek ti vagytok. Sőt még azt is elhiszed, hogy innentől minden ilyen kis vidáman fog tovább menni. (hehehe)
És már nem is emlékszel, milyen fáradt és reményvesztett voltál nemrég.
Amikor Naggyal együtt “bogarásszuk” az állathatározót, hogy a kertben fellelt hőscincért, lágybogarat, virágbogarat és vincellért kikeressük és tanulmányozzuk.
Vagy Kicsit arra tanítjuk, hogyan kell a cicát megfogni. Ő magához öleli. Bólogat, mikor kérdezed, hogy szereti e és ennek bizonyítékaként még meg is puszilja.
Na ezektől, el lehet olvadni.
Agyrém…életem legnagyobb hullámvasútja.
A 3. ajtó
6 hete nem találkoztunk.
Csak álltam a peronon, Kicsivel a hátamon.
Ők meg az állomáson várakozó vonat nyitott ajtajában, velünk szemben. Épp csak annyit érintkeztünk, hogy Öcsém átadta a bringa csomagtartóját és a gyerekülést. A nyaralóból hozták fel nekem.
Késtem. Mint oly sokszor, mióta gyerekem van. Már hívott Anyum, hogy merre vagyok, amikor parkoltam.
Nem tudta, hogy Kicsit is magammal hoztam. Meglepetésnek szántam.
Már a parkolóban is kevés autó volt, a sorompó is ingyen átengedett.
Kicsi már jó ideje nem volt a városban. Nem is kellett nagyon győzködni, hogy a hordozóba pattanjon. Onnan nézte végig csendben, amint végig rohanjuk a Kelenföldi pályaudvar aluljáróját a 10. vágányig. Szerencsére ez a vonat általában erre a vágányra érkezik.
Italosan gyűrött fejű csöves pár ébredezett a lejárónál.
Na ezeket aztán nem zavarja a járvány. – gondoltam
Leszaladtam a lépcsőn. A máskor sokkal sűrűbb aluljáróban 5-6 ember jött velem szembe.
Ez a jelen helyzetben nem is zavart, hiszen rohantam.
A biztonság kedvéért váltottunk megint egy telefont, biztosan a 10-esre érkeznek e.
Már bent voltak a peronnál.
Kapkodtam a lábamat.
Egy bőröndös fickó az üres aluljáróban pont elém vágott be a mozgólépcsőn.
Erősen gondolkoztam: Elmenjek mellette? Sietek én annyira? Csak 3 mp max., amivel hamarabb érek fel.
Türelemre intettem magamat.
Közben emlékeztetően mormoltam: “Hátulról a 3. ajtó!”
Ahogy értünk egyre feljebb, kissé kétségbeesetten láttam, hogy itt bizony nincs vonat.
Jóval előrébb állt, mint ahova érkeztem.
180°-os fordulatvétel után szaladtam a hurcival a hátamon. Kicsi egy szó nélkül tűrte az egészet.
Láttam, amint Öcsém a vonat mellett a másik irányba elnéz, majd a csomagokkal a kezében visszalép az ajtón.
“Jaj, csak ne zárd be még az ajtót! – futott át rémülten a gondolat.
A kaller mellett elszaladtam. Még egykedvűen szemlélte a peront.
Megnyugtatóan konstatáltam: “Van időm, odaérek!”
Eddig sose tűnt fel, milyen messze is vannak egymástól azok az ajtók.
Üres…
Az egész vonat üres.
Már úgy éreztem a nagy üresség elnyelte a nem is olyan pöttöm Öcsémet.
Mire végre megláttam.
Reflexből puszit akartam adni. Úgy éreztem Ő is.
De csak bénán megejtettük a csomagátadást.
Kérdeztem: – Nagyi?
Néhány üléssel előrébb ült.
Odasietett az ajtóhoz ő is.
Mosolyogva, a futástól pihegve fordítottam oda a hátam, hogy nézze kit hoztam magammal.
Örült. Integetett. A nevén szólította Kicsit. Vidámak voltunk.
Kicsi is integetett. Nagyi puszit dobott neki. Kicsivel is dobattam puszit.
Cuki. Nem ért az egészből semmit.
Váltottunk néhány szót a bicikli ülésről, amit esetlenül próbáltam egy IKEA-s szatyorba berakni, de mondták sokkal egyszerűbb, ha kézben viszem. Meg lehet fogni. A csomagtartóhoz meg hoztak szatyrot.
És már indult is tovább a vonat.
Ahogy bezáródott az ajtó, ahogy elment a vonat…most először futott át az agyamon, valami. Ami megrémített.
Ez a járvány! Ez a “Maradj otthon!”
6 hét alatt úgy beivódott a mindennapjaimba. Azt hiszem nálam, most váltotta ki az első igazi félelmet.
Kicsi még nem igazán látott vonatot. Vagy legalábbis nem mostanában, hogy emlékezzen rá. Neki itt minden inger új.
Szépen megmutogattam a vonatokat. Lassan visszabandukoltam, hogy szemlélődhessen.
Mennyire idegen neki minden! Ha vége ennek a járványnak olyan sok újat lehet majd mutatni neki.
Így el is terelődött a gondolatom, egészen az éjszakai ébredéséig, amikor végre átperegtek a nap eseményei. Mint mindig.
És nem bírtam aludni.
Olyan rémisztő hírek érkeznek a világból a 6 hete elszigetelt életünkbe.
Annyira megoszlik az emberek vélekedése a járvány komolyságáról.
Mifelénk azt rebesgetik májusban fog tetőzni.
A gyerekorvosunk véleményére adok a leginkább. Ő nagyon komolyan veszi. Hát én is.
Maszk és gumikesztyű, ha valahova menni kell.
Minden vásárlás után szappanos vízzel átmosom a dolgokat. Párom lezuhanyzik, miután hazajön. Úgy oson be, hogy a gyerekek ne lássák.
Szerencsések vagyunk. A város szélén, elszigeteltebben meg tudjuk oldani, hogy nem találkozunk szinte senkivel sem. Szinte csak párom jár el otthonról. Ő is ritkán. Heti 1 bevásárlás. Azon kívül sétálni vagy biciklizni tesszük ki a lábunk. Itt nincs tömeg. Nem kell tartanunk a többnyire 2 méternél messzebb elhaladó emberektől, biciklistáktól.
Párom apukája is velünk van általában. Így nálunk zajlik az élet. 6 hete malomkerékszerűen, néha gyorsabban, néha lassabban. Kisgyerekesként talán jobban bírjuk már ezt a monotóniát.
Van online ovi, meetingek, családdal, barátokkal beszélünk telefonon. Barátnőkkel hetente egy este online csevegünk.
Én egész jól elvagyok ezzel a helyzettel. Az intro oldalam szinte ujjong, hogy nem találkozom annyi emberrel. A gyerekek bőven elég kontaktot, ingert adnak. Még néha sok is.
De ma. Ott a peronon. A 3. ajtónál. Most először, hogy 6 hét után találkoztam Anyámékkal és tartanunk kellett a távolságot. Most először éreztem nehéznek és félelmetesnek ezt a helyzetet. Ahogy az alig 5 percnyi találkozónk után elvitte őket a vonat:
Mi van, ha most találkoztunk utoljára?
Múltlesőben
Gyerekzsivajtól hangos, sűrű nap után,
Nyikorgó ajtó csapódik lábam nyomán.
Szememet lehunyva, fáradtan lerogyok,
Ihletet meríteni csendben elbújok.
Előveszem a sokszínű Kosztolányit,
Azt gondolván, olvasok épp egy hajszálnyit.
Gondolatban máris messzire repülök,
Elképzelem, hogy az élet játék, s örök.
Átjátszom magam én is, elvisz képzetem.
Itt se vagyok, létem lebegő érzelem.
Halkan olvasom a vers utolsó sorát:
“… s akarsz, akarsz-e játszani halált?”
“Akarok hát!” – Mondom hangosan hirtelen.
Zavartan látom, egy furcsa lény itt terem.
Öregnek tűnik. Szeme mégis fiatal.
Bőre kérgesen érdes, haja fűzfa-haj.
“Üdvözöllek! Úgy hallottam, hogy játszanál.
Gyere hát velem! Én vagyok a vén halál!”
Tán hallucinálok. – Átfut a borzalom.
Magamba csípek. Fáj! Tehát nem álmodom.
Felpattanok s nézem hová is szaladjak.
Ő felnevet, bot kezével int, maradjak.
Fejemet rázom “Eszembe sincs. Elviszel!
Én még maradok, nem érem be ennyivel.”
“Látom nincs humorod, hiába olvasol.”
Így szól, miközben rémisztő közel hajol.
Illata friss, tiszta, mint reggeli eső,
Hangja öblösen mély, egészen megnyerő.
“Kreakapu egyik őre, Custo vagyok,
megmutathatom, hogyan éltek a nagyok.”
Következő, körülbelül egy órán át,
Feltettem kérdéseim minden formáját.
Kétkedve szavába vágtam türelmetlen,
Gyanakodtam, hűvösen értetlenkedtem.
Ő lazán, iróniával fűszerezve
Reflektált, s válaszolt minden kérdésemre.
Felfogtam, nem visz el, csak ha én akarom.
S az idő nem vész el, megáll, míg utazom.
Utazom messze időbe s messze térbe,
Betekinteni művészek életébe.
Custo jelezte, ne töprengjek napokat.
Szóljak, ha felfogtam mennyit és mit adhat.
A kaput művészek ereje ihlette.
Elvisz, hova kívánod, ha hiszel benne.
Életekbe belesni az idő véges,
Embereknek max. egy órát egészséges.
Különben függővé lesz s nincs vissza soha.
Elméje megbomlik s földi élet oda.
A költészet őre kért, lépjek előre.
Mondjam a verset, s gondoljak a költőre.
Leírhatatlan, amit ezután láttam,
Részem volt igazi időutazásban.
Előtte elmondom, nehéz volt döntenem,
Hisz csupán néhány életbe tekinthettem.
Szerettem volna rubint teát inni Kosztolányival.
Lázas szívvel szavalni Petőfivel a Nemzeti dalt.
Együtt írni A walesi bárdokat Arany Jánossal.
A munkatáborból hazavágyni Radnóti Miklóssal.
Felidézni a szeretett Mamát József Attilával.
Visszahulló kőként hazatérni újra s újra Adyval.
Ekkor közbevágott: “Nem lesz kicsit sok ez?
Egy órácska kevés ennyi mindenkihez!
Költőnként jut szűkösen nézve tíz perced,
Tán kettőt közülük el kéne engedned!”
Meggyőzött hát, hogy telhetetlen ne legyek,
S a hatból kettőt fájó szívvel kivegyek.
Így indultam hát, szemlehunyva utamra,
Egyik versre koncentrálva gondolatba.
A szempillantás alatt hirtelen ősz lett,
Egy hídon vagyunk, régi villamos mellett.
Távolabb építkezés s dolgos emberek.
Szembe dombon színes fák, hulló levelek.
Hogy hol vagyunk, arra félve tippet teszek:
“Szerintem a Szabadság hídon lehetek?!”
Kérdőn Custo-t nézem. Mosolyog s helyesbít:
“Majdnem! Ez itt inkább a Ferenc József híd.
Amott a fürdő készül. S itt a Gellért-hegy.
Még érintetlen, rajta séta út sem megy.
Csodálattal szívom magamba e képet,
E felfoghatatlan hihetetlenséget.
Custo ujjával fiatal párra mutat.
Épp nyakánál öleli a hölgy az urat.
Mi mind a ketten talpig láthatatlanban,
S hiába hallunk mindent, hallhatatlanban.
1912. nyár vége.
Hölgynél levél, benne a költő kérdése.
“Akarok! Veled játszani akár százszor.
Igyuk azt a rubint teát némán bárhol!
Érkezik a válasz játszi könnyedséggel.
S a Bartókon teremnek néhány lépéssel.
Incselkedve mennek nem is túl sokáig.
Nyomukban megyünk, a tizenötös számig.
Nézelődök, miközben őket hallgatom,
Elidőzök a Bartók úti házakon.
A férfi megállva mutat a magasba:
“Az ötödiken vár életünk színpada!”
Kapun belépnek. Én is utánuk lépnék.
De Custo megállít: “Ebbe ennyi fért épp!”
Ekképp emlékszem az első utazásra,
Hol otthonra talált költő s játszótársa.
Így lett Bartók út tizenötnek lakója
Kosztolányi Dezső és Harmos Ilona.
Beletörődve lehunytam újra szemem,
S következő költőre tereltem eszem.
Világos szobában találjuk magunkat,
Muzsika szó rázza az ablakszárnyakat.
Egy férfi lép be nyári ünneplőjében,
Kicsukja a hangoskodókat jöttében.
Gondterhelten pillant egy fehér papírra,
Látom, meg se száradt még rajta a tinta.
A férfiben Aranyt felismerni vélem,
“A dolgozójában vagyunk?” Custo-t kérdem.
Ő elmesél minden fontosat, mialatt
A költő leül s ihletve tollat ragad.
“Nagykőrös, 1857. május,
Ő itt kapott hat éve tanári státuszt.
Nyolc éve, hogy a szabadságharc véget ért,
S az Osztrák a Magyarra végső csapást mért.
Sokan haltak meg így, vagy úgy a hitükért,
Mások bujdostak, raboskodtak tettükért.”
Most látogatóba jön császár s császárné,
Hitéhez hű Arany látni sem szeretné.
Hogy a császári párt méltóképp köszöntsék,
A költőt üdvözlet írására kérték.
E kérés alól kibújni igyekezett,
S elutasítást betegséggel leplezett.”
Asztalhoz lépve, lopva belepillantok.
Mit hevesen ír, biztos A walesi bárdok.
Kihúz egy sort, mit másik helyre bemásol.
Felnéz, s látszik magában rímeket számol,
Ismerősen hangzó, ám mégis más sorok,
Több helyen befejezetlenek versszakok.
Nagy sóhajok közt a vázlatot elteszi.
Felesége hívja, ő kalapját veszi.
A fiókjából még sokszor előkerül,
mire a nagy nyilvánosság elé kerül.
Ők indulnak a császári fogadóra,
Nekünk sajnos kitelt már a negyed óra.
Custo-nak Igaza volt. Mondta előre.
Alig fogok beleférni az időbe.
Kérdi gyorsan:” Lássuk fejed kire gondol?”
De még nem látja A walesi bárdoktól.
Agyam nehezen űzi ki a balladát,
Kényszerítem, hogy másik versre álljon át.
Erdő szélére érkezünk. Körbenézek.
Körülöttünk hegyek. Igen szép vidék ez!
Ám ott a fákkal faházak is vegyülnek,
S a házak közt sovány, fáradt arcok ülnek.
Az arcok s a házak körött drótkerítés.
Nem kell magyarázat. Hogy mi ez, nem kérdés.
Szememmel keresem, akire gondoltam,
De nem lelem többiek közt a sorokban.
Félve kérdem:” Hol van? Nem látom Radnótit!”
“Mert nincs is ott! ” – Jaj! Custo biztos csak lódít.
S a meggyötört embercsoport elé mutat.
Ott látom kiért megtettük ezt az utat.
“Lager Heidenau. Fülledt kánikula.
1944. júniusa.
Messze otthontól, hogy enyhítsék bánatuk,
műsorral dobják fel munkaszolgálatuk.”
Custo a látottakat így magyarázza.
Közben Miklós belekezd a szavalásba.
Ahogy peregnek ajkairól a szavak,
Úgy válik az arcokon könnyekből patak.
Mikor a sor végéhez ér, hogy “sok gyerek”,
Az apák s anyák tekintete megremeg.
Végül a költő hangját elnyeli a táj.
S mindenki szíve a honvágytól nagyon fáj.
Észre sem veszem s szemem megtelik könnyel,
Teli lesz a levegő honvágynyi csenddel.
Mindenkinek üvegessé válik szeme,
Ugyanazt érzi szíve, máshol jár esze.
Egyikük szomorkodva a költőt kéri,
Mondja el a verset ismételten néki.
S az emberek már testükbe visszatérve
Úgy hallgatják a költőt, ismét remélve.
Custo jelzi az időmnek lassan vége,
Már csak egy életnek lehetek vendége.
Fejben érzem már, amint a nyomás megnő,
Időutazni tényleg igen terhelő.
Az előző csendes, ám szomorú képet,
Erősen váltják most hangos éljenzések.
“Egyenlőség, Szabadság, Testvériség”
Egyetért egy kis csapatnyi értelmiség.
A tizenkét pontot e szavakkal zárja,
S a költő rákezd a” Talpra Magyarjára”
Ahogy belemelegszik a szavalásba,
Úgy vált át tompa orgánuma ádázba.
Ki a kiáltványt lelkesen támogatja,
Körötte lázas szívvel mind őt hallgatja,
“Ő ott Jókai, amott Vasvári s Vajda…”
Custo az ifjakat egyenként mutatja.
Van itt színész, író, történész és ügyvéd,
Testvérként lépnek fel az egy közös ügyért.
Hol vagyunk? Nem vet fel bennem túl sok kérdést.
Pár perc s engem is elkap e heves érzés.
1848. Pilvax kávéház.
Itt mindenkit elért a forradalmi láz.
Az utolsó refrén lezárja a verset,
Az ámulattól vágni lehet a csendet.
Végül tapsviharban törnek ki az urak,
S nem maradnak el az elismerő szavak.
“Hidd el barátom ez lett a legjobb versed,
Évekig szavalja majd a magyar nemzet!
Vasvári bizony nem is tévedett nagyot,
Bár nem sejthette a jövőt, s a holnapot.
A vers ma még csak hívó szavak halmaza,
Holnap a forradalmi induló maga.
Petőfi Sándor ma még csak irodalmár,
Holnap már jelkép, vezető, forradalmár.
Félfüllel hallgatom, amint megvitatják,
Előbb a Landerer nyomdát elfoglalják
A kiáltványt és a verset kinyomtatják.
Majd orvosin a hallgatóknak átadják.
De már nem igazán tudok koncentrálni,
Megfájdul fejem is, alig bírok állni.
Testemben érzem, elfáradtam egészen.
Az idő lejár. Ideje hazatérnem.
Custo-t kérdem: “Mit tegyek, hogy otthon legyek?”
“Elég, hogyha családodat elképzeled!
Én otthonodba vissza már nem mehetek
Mások is várnak, most el kell válnunk veled.”
“Feledhetetlen volt mind, amit átéltem,
Úgy várom, hogy valakinek elmeséljem!
Megköszönöm e hihetetlen utazást,
S remélem mégis az újra találkozást.”
Custo meghajol, mint úr illedelmesen.
S hangos “Agyő”-vel köszön el szellemesen.
Lehunyom szememet. Megszűnnek a zajok.
Gondolatban már a családommal vagyok.
Fáradtan eszmélek fel újra szobámban,
Az utazás előtti percben s órában.
Gyermekeim s párom alszanak az ágyban,
Az elmúlt órában nem sejtik hol jártam.
2020. február-március Pályázati vers A költészet napjára
(Megj.: A Poet.hu amatőr irodalmi portál költészet napi pályázatára készült, Időkapu témakörben. A vers szépen lassan nőtt túl rajtam. A végére már szinte küldetéstudattá vált. 2 kisgyerek mellett szorított a határidő. Ha nincs a párom, nem tudom befejezni. A teljesség igénye nélkül sok kutató munka, utána olvasás és történelmi helyszínrajz mellett természetesen maradt a fikciónál. A hiányos elemeket a fantáziám pótolta. Évszámokat megnéztem szöveggel és betűvel is. Szótagszám szerint simulnak a versbe, de végül a szám mellett döntöttem. Néhány sor az irodalmi hűség miatt megtöri a szótagszámot, valamint egy teljes versszak kilóg a sorból.)
Rémes Rímek
Van ez a kórság,
Álmatlanság.
Agymenés, ha jő,
Leírni kötelező.
Rímek hevernek a lakásban szerteszét,
Felvéve az értelem jelmezét.
Kurták, furcsák, nehezek,
Itt-ott befejezetlenek.
Majd összegyűlnek. Egy helyre találnak,
S koncepcióba állnak.
(2020. Január 30.)
Bugyuta evészet (Úgy szépen)
Terelgeted gyermeked.
Itatod, eteted,
Felveszed, leteszed
Neveled, szereted.
Gügyögsz, henteregsz, kutyát játszol.
Jó, hogy a szomszéd nem lát át jól.
Néha észre se veszed, hogy a fél világot becézed.
Álljon itt hát egy ebéd idézet:
Nem esszük meg! Azt nem oda!
A kulcs nem kaja. Most elveszi Anya.
Na itt egy falat: Hamm.
Úgy szépen. Jól van.
Ne! Ne vedd ki!
Jáj! Tessék visszatenni.
Úgy szépen. És most igyál.
No nem alkoholt, ez nem a lokál.
Na. Még egy falatot egyél.
Csak az én kedvemér’.
Szuper! A fele elfogyott.
Már megérte főzni egy fél napot.
Előke marad! Nem vesszük le!
Megmutatom. Felveszem,
S így szépen eszem.
Visszaadom, de most ne vedd le.
Ebből kérsz még? Nyami.
Tészta? Vagy inkább husi?
Nem értem. Mutogasd el.
Úgy szépen, a kezeddel.
Előkét felveszi, leteszi
Kaját beteszi, kiveszi.
Szaftot arcán szétkeni.
Tálat tésztástúl leveri.
Most leteszlek és te szépen eljátszol,
Míg megszabadítom a lakást az ebéd maradékától.
(2020. Február 5.)
(Kacagó 5 évesemtől a legjobb dícséret: Van még tovább?)
De jó volna
De jó volna,
Szerelmesnek lenni újra.
Belül forrni,
Forrón átölelni,
A másikba belebújni.
Naphosszat a másikra gondolni.
Ez idő tájt, mikor dolgozik bennem a kötelesség,
Luxus az efféle érzelmesség.
Gyermeket szeretni, imádni más.
A hosszú, szerető kapcsolat kihívás.
De jó volna belefeledkezni a gondtalan napokba,
Különlegesnek lenni és a másikat különlegessé tenni.
Bolondul, fesztelenül szeretni.
Nem félni, hogy elmúlhat,
Ha nem figyelünk széthullhat.
Önfeledtnek, s nem tudatosnak lenni.
Csak egy kicsit. Néha. Az szeretnék lenni.
2020. Február 2.
Szuszmanó
Alszik ez a szép gyerek.
Nézem, ahogy szendereg.
Pillaira ült az álom,
Mellettem itt az ágyon.
5 éves szuszmanóm,
Még elaludt az altatón.
Verset mondtam, cirógattam,
Békés álomnak átadtam.
Mondanám enyém.
De megtanultam én,
Ő egy szabad lény.
Csak a pillanat enyém.
A babás arcpárnáknak már rég oda,
Mégis édesen alszik egy 5 éves kis csoda.
Csendes. Nem beszél, nem kacag s épp nem üvölt.
Így enyém e perc, melyben virgoncsága nyugalmat ölt.
Könnyező szemmel, mosolyogva nézem,
S meghatódva 5 évét újraélem.
(2020. Február 1.)
